A fenti kifejezést olvasván sok mindenre gondolhatna az ember, leginkább a műszaki berendezésekhez adott útmutatóra, de legkevésbé verseskönyvre, verses antológiára. Ezt a meglehetősen lírátlan címet viseli a Palatinus Kiadónál megjelent versantológia, amelynek anyagát az ismeretlen irodalmi vizekre mindig bátran kihajózó, fölfedező kedvű Turczi István, a fiatal poéták önzetlen mentora és Reményi József Tamás, a kiadó felelős szerkesztője közösen válogatta és szerkesztette, tegyem rögtön hozzá, igényesen, hozzáértéssel és kellő empátiával. Jó kézbe venni ezt az elegáns, nemesen egyszerű, vaskos kötetet. Kellő izgalmat és gyönyörűséget szerezhet a felfedező kedvű versolvasónak.
A megtévesztően hétköznapi kötetcím Kőrizs Imre egyik versének a címe, azé a Kőrizs Imréé, akit az egyik legerősebb tehetségnek vélek a kötetben, kicsit csodálkoztam is, hogy harmincnyolc éves kora és vitathatatlan tehetsége ellenére még nem jelent meg verseskönyve. Mert a kötetben olyan ígéretes fiatal költők kaptak lehetőséget, akiknek még nem jelent meg kötetük. Bár ez alól van kivétel, például Miklya Zsolt, aki már három kötetet tudhat maga mögött. Igaz ezek nem verseskönyvek, s a maga negyvennyolc évével fiatalnak sem számít. Mindazonáltal helye van a kötetben. Remélhetőleg hamarosan önálló kötetét is leteheti az irodalom túlzsúfoltságtól roskadozó, képzeletbeli asztalára. A magyar irodalomban nem példa nélkül való a kései — ilyen-olyan okok miatt késleltetett — indulás, gondoljunk csak a mára már az irodalom élvonalába tartozó olyan alkotókra, mint Tandori Dezső, Várady Szabolcs és Vasadi Péter, akik harminc, harmincnyolc és negyvennyolc éves korukban jelentkeztek első kötetükkel.
Tandori és Várady is szerepelt az 1968-ban megjelent, fiatal költők verseit tartalmazó Első ének c. irodalomtörténeti jelentőségű antológiában, amelyet Mezei András, az idősebb pályatárs szerkesztett. Harmincnyolc kötet nélküli, de már rangos helyeken publikáló fiatal költő jutott szóhoz, az említetteken kívül többek között Dobai Péter, Döbrentei Kornél, Szepesi Attila, Takács Zsuzsa és Veress Miklós. A többi huszonnégy elveszett a költészet számára, újságírók lettek, vagy teljesen felhagytak az irodalommal, vagy szándékuk ellenére kikoptak belőle. Mondhatjuk a közhelyet, az idő kegyetlenebbül rostál, mint a legszigorúbb szerkesztő. Mezei András jó munkát végzett, ma sem kell szégyenkeznie ez antológia miatt, csak elvétve találni benne gyönge verset. Előszavában Tandorit tartja a legnagyobb tehetségnek a kötet szerzői közül, ebben az idő fényesen igazolta, bár Buzás Andort illetőn tévedett. De melyik szerkesztő tévedhetetlen? Még a mitizálódott Nyugatban is bőven előfordulnak zsengécske munkák. Még ezt is írja Mezei: „Lesz, aki prózát ír, lesz, aki drámát vagy kritikát, lesz, aki belátja, hogy az életben egyéb alkotási területek is akadnak." Hát igen!
Vajon Turcziék jelöltjeiből hányan váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, kivel fogtak törököt, vajon az én hevenyészett listám (Miklya Zsolt, Magolcsay Nagy Gábor, Szolcsányi Ákos, Csobánka Zsuzsa, Kőrizs Imre, Korpa Tamás, Tamás Zsuzsa) beigazolódik-e?
A szerkesztők igyekeztek demokratikusan eljárni: fölkérték az irodalmi folyóiratok szerkesztőit, hogy javasoljanak a tervezett antológiába tehetséges szerzőik közül. Véleményem szerint ebben az esetben nem felelősség-áthárításról van szó, sokkal inkább segítség igénybevételéről a lehető legjobb eredmény érdekében. Egy izgalmas, jó és a „fiatal irodalmat" kellően reprezentáló antológia érdekében. Húsz irodalmi folyóirat — Alföld, Árgus, Bárka, Élet és Irodalom, Hitel, Holmi, Jelenkor, Kalligram, 2000, Kortárs, Korunk, Magyar Napló, Mozgó Világ, Műhely, Prae, Spanyolnátha, Tiszatáj, Új Forrás, Vigilia — által ajánlott huszonhat költő: Ayhan Gökhán, Becsy András, Csobánka Zsuzsa, Györe Bori, Horváth László Imre, Király Odett, Klujber Balázs, Korpa Tamás, Kőrizs Imre, Lesi Zoltán, Magolcsay Nagy Gábor, Marsó Paula,Mezősi Miklós, Miklya Zsolt, Molnár Illés, Nagy Zsuka, Svébis Bence, Szolcsányi Ákos, Szöllősi Mátyás, Szőllőssy Balázs, Tamás Zsuzsa, Tari Gergely, Tatár Balázs János, Turai Laura, Váradi Nagy Pál, Veres Máté szerepelnek az antológiában, személyenként négy-öt verssel, a legkevesebb vers három egy alkotótól, a legtöbb tíz, Miklya Zsolttól. Kötettel még nem rendelkező alkotókról van szó, akiknek a neve már ismerősen csenghet az irodalmi folyóiratokban való publikálás révén. Legtöbbjük szép publikációs listával dicsekedhet. Biográfiájuk meglehetősen szegényes még, ám bibliográfiájuk már eléggé gazdag. Vajon ilyen kevés verssel megmutatkozhatnak-e igazán, kirajzolódik-e világképük, igazolja-e tehetségüket, megmutatja-e stílusjegyeiket ez a pár költemény, bocsánat (a mai szóhasználat szerint), szöveg? Aligha, ehhez ismernünk kell korábbi publikációikat, s a figyelmes és lelkiismeretes versolvasó hozzá is gondolja ezeket az itt olvashatókhoz.
Vannak-e figyelmes és lelkiismeretes olvasók? Ebben az ún. líraiatlan korban. Mert azt szoktuk mondani, hogy ilyen korban élünk, a pénz diktatúrájában, monetárdiktatúrában.
Ez a kor nem kedvez a lírának, hallom egyre többször, és sajnos van is ebben igazság. Erről panaszkodott Kárpáti Aurél is egy, a múlt század harmincas éveiben megjelent, fiatal költőket bemutató antológia előszavában: „A mi korunk nem kedvez a lírának. Nem anakronizmus-e puszta létezése?" Pedig hát, abban az antológiában olyan költők jelentkeztek, mint Radnóti, Weöres és József Attila.
Vajon, amikor mondjuk Balassi Bálint vagy Zrínyi Miklós letörölte szablyájáról a vért, és versen törte a fejét, gondolta-e, gondolhatta-e azt, hogy az ő kora kedvez a lírának? Járt-e ilyesmi a fejében? És Csokonai, éhezve, tüdejét apránként köhögve ki, gondolhatta-e ezt, avagy Petőfi, elgémberedett kezét pipáján melengetve? Ó, igen, nem nagyon voltak olyan korok vérzivataros évszázadainkban, amelyek kedveztek volna a lírának, de azért szerencsére minden korban születtek versek, minden kor megteremette a maga remekműveit. És voltak, remélhetőleg lesznek is mindig versolvasók. No, nem tömegével, mert a vers nem tömegfogyasztási —, sokkal inkább luxuscikk. Mi is elmondhatjuk, amit Shakespeare V. Henrik királya mondott megfogyatkozott seregének az azincourt-i csata előtt: „Mi kevesek, mi boldog kevesek, mi testvérbanda."
Nézzük, milyen költészeti hagyomány folytatói vagy éppen opponálói, milyen új hagyomány megteremtői, milyen új költészeti irányok, beszédmódok kijelölői ők, a legújabb nemzedék képviselői? Egy új nemzedék tagjai-e egyáltalán, s ha igen, milyen nemzedék az? Van-e arca? A hetvenes években induló költők nemzedékét nevezte nagy visszhangot kiváltott esszéjében Zalán Tibor arctalannak. Veress Miklós, a Mozgó Világ hasábjain az alábbi címmel publikált esszét a szintén hetvenes években induló költők költészetéről: Az agónia lírája, vagy a líra agóniája? A költők sötét világképét, tragikus szemléletét, világfájdalmát nehezményezte. Azt hiszem ebben a kötetben, ezen költők esetében szó sincs ilyesmiről. Persze a derű, a játékosság itt sem dominál, de nincs önsajnálat, van viszont irónia. Kultúrtörténeti utalások hálózzák be sok esetben a verseket, megjelenik az allúzió-technika, leginkább Korpa Tamás verseiben, de másokéiban is.
Ami általánosságban elmondható ezekről a (lassan kibontakozó) költészetekről: a díszítőelemeitől megfosztott nyelvhasználat, meglehetősen kopár és alulstilizált beszédmód, amely mellőzi a tragikus színezetű emelkedettséget, de azért érzékelhető a hagyomány átsajátíthatóságára való törekvés, tehát nem az értékrend megsemmisítésére törekednek, hanem hiteles továbbvihetőségére. Az ironikus-önironikus alulstilizáltság nem érvényteleníti a lírai beszéd látens méltóságát, ugyanakkor ez a rejtett emelkedettség nem zárja ki önnön megkérdőjelezhetőségét, visszavonhatóságát. Ez persze nem a tradícióval való meghitt viszonyulással azonos (bár akadnak kivételek, pl. Tamás Zsuzsa, Korpa), inkább a meghaladva megőrizni gesztusa sejlik föl mögüle.
A múlt századi, Nagy László és Juhász Ferenc nevével fémjelzett metaforákból építkező költészetnek nyomait sem igen találni ebben a kötetben. Úgy látszik, a metaforák ideje lejárt. A kötött formákkal is csínján bánnak a szerzők, bár olvasható néhány szonett (Lesi Zoltán, Becsy András) és Kőrizs Imrétől pár limerik-szerűség. (Azért mondom limerik-szerűségnek, mert a limerik első sorának végén, rímhívóként mindig tulajdonnévnek kell állnia, ezeknél viszont ez nincs meg. Mindazonáltal Kőrizs jó formaérzékkel bír.) Szöllősi Mátyás is élni tud a kötött forma adta lehetőségekkel. A szabadvers a domináns, de azért akadnak kötött formájú versek is, előfordul a rím, mint másodlagos esztétikumképző elem.
Igen érdekes képet mutat a szerzők által említett költők hevenyészett névsora: Lackfi János, Kassák, Petri, Csoóri, Kántor Péter, Tolvaj Zoltán, Pilinszky, Petrarca, Szentmártoni János, Dobozi Eszter, Kiss Ottó, Beney Zsuzsa, Borbély Szilárd, Kerouac, Frank O'Hara, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Berzsenyi Dániel, Lator László, Bogdán László. Se Weöres, se Tandori, se Kukorelly, se Parti Nagy.
Egy kis hazabeszélés: a Spanyolnátha két delegáltja: Magolcsay Nagy Gábor és Tatár Balázs János közül az előbbi a kötet egyik legizgalmasabb és legerőteljesebb líráját mutatja, Tatár pedig a maga húsz évével a legfiatalabb korosztályt képviseli. (Neki még ezután kell rászolgálni a szerkesztők megelőlegezett bizalmára.)
Azért arra roppant kíváncsi volnék, hogy az itt lehetőséget kapott huszonhat szerző közül kik lesznek azok, akik a legújabb magyar líra meghatározó alakjaivá válnak majdan. Lesznek ilyenek? Szerintem igen. Erről persze hitelesen olyan valaki fog számot adni anno, aki alatt most cserélik a pelenkát.