2008 nyár
Székelyhidi Zsolt
1973-ban született Debrecenben. Író, költő, fotós, zeneszerző, 2007-től a Spanyolnátha szerkesztője, 2011–2019 közt főszerkesztő-helyettese. A Corvina kiadó műszaki vezetője.
Kötetei: Hoz (versek, Új Bekezdés, Miskolc, 1997), Zajtalanítás (versek, Parnasszus, Budapest, 2004), Jega Jade — Háborúban született (regény, Kossuth Kiadó, Budapest, 2009), Ördöngős (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2009), Űrbe! (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2012), Vampomorf (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2014), Csurom (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2016), Színült (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2019), A kékkőkúti csillag (Spanyolnátha Könyvek, Hernádkak, 2020); Ami kék lesz (Parnasszus P'Art Könyvek, Budapest, 2021).
Az 1995-ös Miskolci Tavaszi Diáknapok különdíjasa. 2007-ben Junior Parnasszus-díjas, 2008-ban a Kossuth Kiadó regénypályázatának első helyezettje Zöllner Marcellal.
A Jelenlét50, a HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz 12 SPN-antológiák tervezője, szerzője. A Hunlandiát szerkesztőként is jegyzi.
SPN Krú név alatt 2008-tól Berka Attilával együtt zenés költészeti performanszokat, akciókat csinál. 2011-től 2013-ig a vakszöveg.hu irodalmi és fotóblogot vezette Zolkóval.Űrbe! kötete 2013-ban digitális verzióban is megjelent a Spanyolnátha művészeti folyóirat aloldalaként (http://urbe.spanyolnatha.hu, tervezte: Barbély Virág), 2014. január 22-én pedig Miskolcon a Tízeset című Spanyolnátha-rendezvénysorozat részeként debütált a belőle készült színpadi mű Bársony Júlia rendezésében és a Harmadik Hang Háza + SPN Krú előadásában.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Székelyhidi Zsolt
JA
JA-t megtalálom a kocsmában, ott ül, amott, kevesebb, mint 24 órám van megszólítani, odamenni hozzá, amoda, ahol ül, ahol iszik, ahol ír. Ahol most állok, a pultnál, tervezem, mit is mondok neki, majd, ha odaérek, oda, amoda, hozzá, 24 órán belül, ahol ül, mit mondok, mondom, kevesebb, majdnem alig, elbátortalanodni kéne, pálinka kéne, egy ivás. A kocsmában, ahol megtalálom, JA iszik, füstöl, jószagú a füstje, nem mosolyog, komolynak tűnik az asztal mögül, ahol ír, telik a pohár, az idő, az arca idomul az italhoz, a pálinka sosem az utolsó. A kocsmán a nevetés, tán csak kettőnkön nem húzódik mosoly, talán ketten álljuk a sarat, ő ülve én támasztva. Néhány feles után közelebb húzódunk. Egy ivásúak vagyunk. A nevetésnek szaga lesz, állapítom meg, amit ő is érez, kapcsolat költözik közénk, kettőn áll a vásár, két erő, nem sütöm le, nem én, ő se, én a sötétbe, ő a sörébe, vissza a kontaktus, az élet-szerű, a zamatos-szomorkás, szép-szelíd.
JA a kocsmában, én a kocsmában, a nevetés zene, körül jószagú füst, homályos pálinkavágy, hosszú pincérnőláb készül, sárgát csapol az esti tér, minden megmutatkozik egy sűrű pillanatban, és visszahúzódik az előző órákba, a letelt és megivott dolgok árkaiba, a megtett és a szaladni hagyott részek kifüstölt kormába.
JA nincs sehol, mire visszahoznak a mába. A számla fizetve, a kocsmán a zár, a mosószagban a kávégép zúgva marad. A térre kilépek megint.
JA a munkahelyemen kibontja az üveg Kalinkát és issza. Csinálom a hirdetést a helyemen és nézem JA-t, aki iszik és nem tölti ki, hanem üvegből. Látom, fogy az ital, fogy az idő, le kell adni, le kell, a hirdetés nem tetszik sehogy. JA a képernyőmnél és mutatja, mit hová rendezzek, mit írjak hová, hol legyen a logó, hogy legyen kész. Bámulom az ujját, amivel mutogat, aztán eszembe kapok, tolom-húzom az alkotóelemeket, a képernyő és köztem színesen vibrál a levegő, kiszárad a torok. JA meg issza a fél üveget, mire eszmélek. Nem kérem, hogy adjon, adom az anyagot, nézek rá bámulatos szemmel, nem kérem, hogy adjon. Nem ad. A Kalinka meg finom, szeretem. JA jár a fejemben, aztán kimegy, nem látom, hová. Issza a vodkát.
JA elszereti a csajomat. Ő is elszeret mellőlem. Nem mutatja, de látom rajta, látom JA-n, hogy oda van érte, de szerintem soha nem bántana meg, inkább alávetné magát valaminek, csak hogy ne engem bántson. Elképzelem, hogy Ő és JA csókolóznak, de ha hátrasandítok, épp abbahagyják, sose tudom elkapni a közös pillanatot. JA ír erről egy verset és nem mutatja meg nekem, nehogy bántson vagy csalódjak. Ő megcsalhat JA-val, mert Ő a barátom, Ő meg a csajom és régebben beszéltünk már ilyesmiről, hogy ha valakinek van egy csaja és úgy adódik, akkor megosztjuk majd, ahogy általában a Kalinkákat, a Royalokat, a borokat és a dobozos söröket, amiket JA nagyon szeret az utcán inni. Ő arcon csókol és integet JA-nak, aki nem okoz csalódást.
JA felújítja a bringáját, hogy együtt bringázhassunk. Jó idő van, menjünk, mondom JA-nak, aki épp hogy befejezi a szerelést, felül és hajt ki a városba, ahol élünk. Milyen szép, gondolom bicajozva, a teleszkóp enyhíti a járdazajt, a lyukak kisiklanak a lábunk alól. A felújított bringa a magasba szökken, JA csinál egy trükköt és simán érkezik. Irigylem érte. Szeljük át a várost, az éles szegélyek nem bánthatják a vastag gumikerekeket. Leugratunk két lépcsőt, élvezzük az ellenhatást, a teleszkóp tompít, tekerünk tovább és mosolygunk a kiscsajokra, akik szemből suhannak mögénk. JA említi, hogy kiszáradt s elfogadna egy italt. Nincs pénze, mióta halott, mondom, persze, mert barátok közt vagyunk, ez természetes. Forduljunk itt le jobbra, már nem vagyunk messze attól, ahol esténként szoktunk élni. Megtekerjük, ugratunk és padkázunk, közben azon gondolkodom, hány olyan barátom van, aki gondolkodás nélkül együtt bicajozna velem. Farolunk az Ellátó előtt, köszönünk a bringásoknak és iszunk egy feles vodkát sörrel. Ahol este élünk, beborul. Az eső beesik, de beljebb húzzuk a bringákat, egy ismerős lány köszön, de JA-t nem veszi észre mellettem. A pulthoz ülünk és meséljük, hogy az a fekete bicaj most lett felújítva és milyen trükköt mutatott JA, aki szerényen mosolyog és felhörpinti a felest. Tudja, hogy én több részletben szoktam meginni. Lassabban megyünk majd haza, hogy ne verje fel a kerék az esőt.
JA tévét néz. Nézi az adást, valaki sír benne, valaki vigasztalja, mert más halt meg, nem, akit ők szerettek volna. Kiderül két perc után, hogy nem is akartak senkit, hogy meghaljon, nem akartak rosszat, de aki meghalt végül, őt egyáltalán nem akarták. Olvastam egy könyvet a napokban, ahol a főszereplőt a gyilkos azzal zaklatta, hogy cetliket írt, melyben választás elé állította: ha elmegy a rendőrségre, akkor egy kétgyermekes családanyát öl meg, ha nem, akkor egy harminckét éves fiút. JA nem is nézi a tévét, hanem ír. Ez az egész az agyamban történik, de nem vagyok túlzottan meglepve. JA megírja azt a versét, amit senki sem ismer, mert bennem írja meg, a harminckét éves halála után, vasútisín-ízű tintával, fémes csattanás hallik, az agyamban, fémösz lesz, mondom angolosan, ez a vers, ha kiadom, mint JA-vers, egy megtalált JA-vers, a tévé előtt született, amiben meghaltak. JA azt mondja, felmegy és lefekszik. Kikapcsol a tévé.
JA nem kitalált figura, mint például SzP vagy JB, a híres 007-es ügynök. JA él, ahol én és ott is van, ahol én. Legtöbbször együtt lógunk, és néha elszeretjük egymás csaját, amiből tudni lehet, hogy JA létezik és tud, ha akar. Nem kitalált, mint aki érzi, mi kell oda, ahol élünk, ahol alkotunk, ahol verset írunk, ahol isszuk a feleseket, ahol egy fiktív személy labdába se rúghatna és B csak annyit reagálna, hogy ő B, s nem mondhatja, hogy J, mert JA mondja ki helyette és mosolyog, lehörpinti a felesét és szereti megint a csajomat, amiért hogy is haragudnék. Szeretni bolondulásig, énekli JA és kitárja a karját, elejti a tollát, a papír teleírva repül, a szék mögé kerül, landol, valaki felveszi és belekukkant, én észre sem veszem, mert én is tárom ki a kezem és énekelem, hogy Elég, ha csókol márciustól februárig és mindketten elvesztünk valamit aznap, a részeg csókok kútjába kerül az idő, szerelmes kipárolgásunkat százával viszonozzák s a gőzölő éjszakában csak hajnalra szűnik meg a fény.