2008 nyár
Gáspár Ferenc

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Gáspár Ferenc
„Költözés Átok-városból”
Vak asszony visszanéz, gyerek fejre áll, labda leesik.
Kényszeredett pofák, borotvaéles pengék. Fiatalok és öregek. Nem robbanak. Néznek meredten, halottszivárványszínű pergamen arccal. Süttetik magukat a nappal. Arcukat kezükbe temetik. Járnak az utcán. Reménytelen szemek. Vak szemek. Szemüveges fekete szemek. Ez Budapest? Igen, ez az. Kóbor Ádám Budapestje. A mi Budapestünk. A mi szerencsétlen Budapestünk. Ahol utolsók vagyunk a mosolygók listáján. Persze, első helyen a dánok vannak — nekik könnyű, Andersen már kétszáz évvel ezelőtt megríkatta őket, azóta röhögnek, mint a kis hableány a Walt Disney-filmben. Minket ki fog megröhögtetni? És ki fog elszomorítani?
Fekete-fehér varjak. Fekete-fehér fotók. Fekete-fehér álmok. Nem szomorúak. Az arcokon semmi, semmi. Átdereng a fény, a fény, amely ezerrel süt, kontrasztot tart, tükröt. Nézünk bele, mi szomorú budapestiek. („Itt Budapesten csúf az élet S ezerszer csúfabb a halál") Süt, süt a nap, s valami mégiscsak átdereng. Tudatos a sorrend? Tudatosan érkezik a remény szelete? Nagyon halványan, egészen lassan és észrevehetetlenül, de mégis. Mégis átdereng valami... Hogy micsoda, azt nem tudjuk megmondani. Talán a fiatal arcok, talán a játék halovány mosolya, talán a szerelmesek észrevétlen csókja. Nem tudjuk, de mégis...
Budapest napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át, mondhatnánk Shakespeare után szabadon, Kóbor Ádám képeit nézegetve. De nem mondjuk, ámbár a III. Richárdban sem múlt el a rosszkedv (sőt, akkor jött el igazán!), és Kóbor képein szereplők arcára sem ül fel az optimista vigyor, hiába lapozgatjuk előre-hátra ezt a könyörtelen fényképalbumot, melynek fotói leplezetlenül és napfényesen tárják elénk budapesti valóságunkat.
És mégis, mégis... Éles képek ezek, nincs rajtuk szemét, piszok. Csak az ember...