Amikor ezt a rövid visszaemlékezést írom, nem a régi Nagykáta XII. századig visszanyúló története jár a fejemben.
Anyám családjára gondolok. Nagyszüleimre, Kelemen Gyulára és feleségére, Szekeres Máriára, akik közel 60 éven át éltek együtt, mai nemzedékek számára szinte érthetetlen hűségben és becsületben. Arcvonásaikat bármikor felidézem, emlékszem mozdulataikra, hallom a hangjukat, most például azt, ahogy 82 éves nagyapám, megölelve és magához húzva nagyanyámat, ezt mondja: ne haragudjon, Manci, én erről nem tehetek, más asszony ennek örülne... És nagyanyám örült, ha tiltakozott is kissé, ahogy illett talán... És anyám nővérére gondolok, Kelemen Irénkére, akit nem ismerhettem, csak fotóját őrzöm szobám falán, s aki katonatiszt férjét követte a II. nagy háború poklába is, és huszonkét évesen, csak meghalni jutott vissza a házba, ahol ő és anyám születtek, ahol nagyapám meghalt, a házba, amit kétszer vettek el a családtól, s amit, alig magyarázható konoksággal, kétszer vett meg a család a falu akkori uraitól.
Az a hosszan elnyúló ház a Kéményseprő utcából indult s az Ady Endre utcába érkezett meg: itt állt nagyszüleim kocsmája, mellette egykor bérelt vendéglőjük, az Arany Sas, amiből később mozi lett. Pipás úr igazgatta hosszú éveken át. Ide jártunk hetente kétszer új filmet nézni, 2.50-be került a jegy, s az első sor hatos szék mindig az enyém volt. Az utcára nyíló kocsma mögé kicsiny színházterem is épült: az én gyerekkoromban már nem használták, hogy miért nem, azt akkor még nem tudtam. A szétszáradt, kátránnyal beitatott színpadra portól s légykosztól merev, fakóvörös függönyök lógtak alá; volt ott biliárdterem is, meg kártyaszoba, letakart, nagyokat reccsenő bútorokkal, és hatalmas csönd, tengermélyi csönd, ami elnyelte a külső időt: talán itt értettem meg, hogy mit jelent az örökké szó. A színházacska mögött nagyapáék otthona: három szoba, öreg intarziás tölgyfa bútorokkal, vitrinekkel és faliszőnyegekkel, s a középső szobában Irénke zongorájának a helye, a súlyos lábak nyomával a hajópadlón, amit nagyanyám többször megmutatott. Azt is elmesélte, hogy 1946 májusában kik vitték el haldokló lánya mellől a hangszert: nevüket soha nem írnám le a tiszta papírra. Aztán a rózsákkal befuttatott üveges verandát látom, az apró ablakok alatt a sezlonyt (chaise longue), ahol nyaranta aludtam s olvastam, és a ház kertre nyitott részét is, a nagy vendéglátások és ultipartik helyszínét, ahol tavasztól őszig étkezett a család. Karnyújtásnyira a kutat, amibe egyszer, nagyapám meséje szerint, ezüst tőr esett, s ahová a görögdinnyéket eresztettük, hogy ebédig lehűljenek. És a vastag törzsű cseresznyefát, ami hiába magasodott a fölé a veranda fölé —
Egy lakótelep négyemeletes betonházai épültek a ház és a kert helyére. Ők pedig, a család, a temető honvédsírjai mögött.

Egy régi pince
Anyámnak

A pincében nincs már
zöldség, gyümölcs és hús,
sem bödönökben jóízű zsír,
nem hever ott szétterítve a hagyma,
a krumpli, a dió, az alma,
sem a sajt,
egereink lyukacsos olvadó álma —
Nem savanyodik hordókba rejtve
a káposzta, nem lóg megbarnult
rudakról a kolbász, a szalonna,
s vöröslő füzérben a paprika:
üres nagyapám régi pincéje,
komoran kong a csönd csak benne —

...beomlott az a régi pince
hol annyit megbújtam én,
nyirok fedi már az illatok nyomát,
falán ütés, zöld penész,
s bevert, megvakult ablak bámul arra,
ki ott megáll és benéz:
huzat sziszeg, szitkozódva keres utat,
elkorhadt a faajtó, rozsdáll a lakat —

Én mégis megállok itt,
és megáll velem a pillanat.
Arccal az éjszaka felé
arra gondolok, mi itt maradt,
s itt is lesz örökké,
a falak mögött, a föld alatt,
a haldokló ég alatt,
arra, mit élnem s írnom kell,
s ami nekem megázott nedves búza
illata, sár és veríték illata,
a patak mohó agyagszaga,
első szerelmem marasztaló szava,
arra, mi oly kerek volt,
hogy azt hittem, elgurulhat, mint a hold,
és eltűnhet, mint vízbe hulló fényfolt,
de nem! nem hagy magamra többé soha,
rám tapadt, mint fa kérgére a moha,
s megőriz magának mindenkor:
ő én vagyok, ő a gyerekkor —