A bennünk lakozó, az emberi létezésben rejtekező véletlenek, ha sorssá fogalmazódnak, akkoron már nincs menekvés: fogva tartanak az emlékek, odakötöznek bennünket „búvó otthoni táj"-akhoz, nyári záporok és szénásszekér illatához, kapavágásnyi földdarabkákhoz, tenyérben morzsolt búzamezőkhöz. Először látott gyöngyvirághoz az Öreg-erdőn, „félméteres" pontyok, balinok és csukák, vörös szárnyú keszegek sohasem felejthető húzásához a Mosoni-Dunán — amott, az akácosnál. Gyerekcsaták küzdelmeihez a Köviben, a Fenciben, gyümölcsöskertek almáinak ízéhez kora ősszel, most szántott kukoricatáblák menti harcolásokhoz később; a márciusi földszaghoz tavasszal. S a „véres" küzdelmek hőseinek sebeit ápolgató szürkülethez a közelgő harangszóban, a mellénk telepedő estében. És a telek, az igazi telek egymást kóstolgató magányához.

Aztán ott maradnak, nem eresztenek ezek a sorssá keresztelkedő véletlenek; ott tapsikolnak a másnapi újrakezdésben, első szerelmek mámorában és megint a búzavetésben, madárfészkek keresgélésében, papírhajócskák gyártásában, a mindennapi, gyermekvilágnyi megváltásban.

Ha meg biciklivel járnak az Istenek ebben az alkonyatban, akkoron is más lesz a világ. Valamicskével több a fény benne, s több talán a megértés is. Ódon kavicsbányákban megvívott harcok, nagyerdők, tágas horizontok öbleiben hajózó véletlenek azok, melyek vasárnapnyi jövővé ölelik majdani sorsunkat. Bár nem lesz könnyű később az „igazi" mindenség sem, bár előbb-utóbb kiderül, nekünk is „kemény a menny", s alig van tisztás ama erdőkben is, mégis megtart néhány parázsló emlék és alig-múlt derűs virradat.

Tenyérnyi a világ, Kunsziget, s Te egy gyermektenyér vagy benne, legalább nekem az: meleg rajzolatú, élettel bölcsülő, csöndes érintés. Sok-sok találkozás múlttal, jelennel, jövővel: fákkal, folyókkal, barátokkal. Anyákkal, apákkal, testvérekkel.

Tenyérben megbúvó rovátka minden arc és minden évszak ma már. Nagyapáim kérges kezében megbúvó földművelő-sors és asztalos- és hadifogoly-sors rajzolódik egybe, amikor Rátok gondolok, Kunsziget, Mecsér, Abda, Győr...

A gondos tekintetű házak sosem felejthető arcai karcolódnak át a múltból a jelenbe — sosem-omladozó házak ezek, hiszen csakis bennem élnek immár, hisz visszavonhatatlanul részei a voltnak. De e megállított időben oszlopai mégis a mának. Még ha sohasem lehetnek immár ugyanolyanok, mint egykoron. Benső szépségük, harmóniás, lassúdó idővé szelídített káprázatuk, ölelő karéjuk — ott, ahol az aszfaltban, ahol az árok menti szélben: a templom és az iskola parkjának árnyas fái alatt „régi szerelmek lábnyoma"-i rejtőznek — fogva tart immár örökkön-örökké. De hát miért is menekülnék tekintetükből? Hisz azt keresem minduntalan, mióta, hűtlen gyermekként, elhagytam őket...