Töhötöm lelke ballagott föl Csaba királyfi ösvényén, földi idő szerint negyven napon és negyven éjen át. Inkább az éjjeli égbolthoz hasonló fényviszonyok kísérték vándorlása során, bár olykor vakítóan ragyogott egy-egy csillag. Néhol az úton kihunyófélben lévő csillagokat látott, amelyek mintha alvó vitézek alakját vették volna fel. Alighanem Csaba vitézei voltak, akik félálomban is arra készültek, hogy a székelyek hívó szavára alászálljanak a földre. Töhötöm nem számolta a napokat, de pontosan észlelte az idő múlását. Egyszer a távolból nagy fényességet látott. Először azt hitte, egy a miriádnyi csillag közül, de ahogy közeledett hozzá, látta, hogy ez a csillagoknál sokkalta hatalmasabb és fényesebb tűzgömb. Megbabonázta a látvány, vonzotta magához, de egy kicsit félt is tőle. Töhötöm tudta, hogy ott a helye. Olyan otthonosan lépett be az irdatlan fényességbe, mint egy jurta ajtaján. Ebben a tűzgolyóban forgott Töhötöm majd ezer esztendeig, amikor is parancsot kapott, hogy szakadjon el tűzbölcsőjéből.
Kíváncsi volt, kinek a testébe bújtatják, de arra végképp nem számított, hogy saját szobrát kell lélekkel megtöltenie! Tudta, hogy ez lehetetlen, hogy itt valami hiba történt. A közös bölcsőben nyugvó lelkek ugyanis újra elnyerik a mindentudás képességét, amelyet a földre időlegesen vissza-visszatérve rendre elveszítenek. Nos, Töhötöm lelke a székesfőváros egyik legszebbik terének szoborcsoportozatába tért meg. A gond csak az volt, hogy ő — habár tudta — nem jelezhette senkinek a hibát, és legfőképpen nem kérhette számon senkin a tévedést. A léleknek az a kizárólagos feladata, hogy a számára kijelölt porhüvelyt lelkesítse be, reklamálásra nincs joga és lehetősége. Békésen kell tűrnie a számára ideiglenesen kijelölt lakhelyet — amikor ez a béketűrés nem sikerül, akkor beszélünk békétlen lelkekről.
Töhötöm börtönnek érezte a bronzpáncélt, és csak néha, csillagtalan éjjeleken bátorkodott kissé elfordítani a fejét, hogy ne csak az Andrássy utat kelljen szemlélnie, mint a többieknek, hanem a Városliget felé is vethessen egy-két röpke pillantást, ahonnan forró nyári éjjeleken hűvösebb fuvallatok legyezgették a tarkóját. A fák sűrűjét látva visszaemlékezett a végtelen nyírségi és erdélyországi erdőségekre, amelyeket ő hódított meg csapataival. Szélmentes éjjeleken a liget fáinak lombja tömör zöldes-fekete masszaként fürdőzött a sárgás utcalámpák fényében. Töhötöm szerette a csendes, meleg nyáréjszakákat, fázott eleget életében a végtelen sztyeppéken, majd a Kárpátok hágóin az őrjítően süvítő szélben. Végül is ez a szoborlét nem lett volna rossz, de mindig ezek a végtelen ellentétek! Egyszer rohanás, öldöklés, másszor az örök mozdulatlanság. Ahogy csikorgó ércnyakkal hátratekintett, olykor a fák alól hangyányi pontokként emberpárok andalogtak át a hídon, pontosan őfelé, mert ő és hat vezértársa volt a tér tengelyében. Talán az idő tengelyében is, de erről nem volt meggyőződve. A párok egymáshoz simulva közeledtek, csókolóztak, és a jövőről ábrándoztak, amiről Töhötöm tudta, hogy ugyanolyan véres lesz, mint a múlt. Ezek a párok úgy viselkedtek, mintha a szerelmükkel egyszer s mindenkorra képesek lennének megváltani a világot. Töhötöm tisztában volt vele, hogy ez lehetetlen. Néhány szerelmespár körüljárta a szoborcsoportot, nézte a vezéreket, de Töhötöm látta a szemükben, hogy csak a saját gondolataikat látják, a fejükben ködösen kavargó jövendőt. Aztán elhomályosult tekintettel továbbmentek. Töhötöm nagy nehezen visszafordította a fejét — nehezebb volt, mint elfordítani. Mintha meszes lenne a nyaka. Megint előre nézett, egészen másnap éjjelig: csak késő éjjel merte hátrafordítani a fejét, ugyanis korábban előfordult már, hogy nappal is megtette, de valaki észrevette a mozgó szoborfejet, aztán rendőrségi ügy lett belőle, megvizsgálták, lefűrészelték a fejét, kíváncsiak voltak, mitől mozog, de nem találtak semmit, úgyhogy visszaforrasztották. Töhötöm nem szerette a hercehurcát.
Töhötöm várt. A nyári hajnalt várta, amely a háta mögül, a Liget fái felől érkezett. Lazacrózsaszín mázzal kente be az Andrássy utat és a környező villákat, nemkülönben a Műcsarnok terasza felől hazatántorgó részeg írókat. Sokukat Töhötöm már messziről megismerte, és sajnálta őket, hogy ilyen gyengék, mert tisztában volt vele, hogy manapság az emberek sokkal kevesebb alkoholtól berúgnak, mint az ő idejében. Ő hatalmas, iccés ónkupákból itta számolatlanul a színbort, ezek a maiak meg egészen kevés seritaltól is képesek voltak berúgni. Tüntetéseken látta, hogy az emberek két korsó után összevissza beszélnek, ostobán röhincsélnek, vagy céklavörös fejjel ordibálnak.
Töhötöm szerette a lazacrózsaszín hajnalokat, a káprázó reggeleket, amikor szárba szökken az érett sárga, a késő délutánokat, amikor hanyatlóban a nap — amelynek jelvénye az őáltala hordozott lobogón díszelgett —, és nem sütött annyira a szemébe, és különösen kedvelte a távoli dombok mögött nyugovóra térő nappalt, midőn okkervörösre színeződött a sugárút fái koronájának legteteje. Ha képes lett volna a kezét mozgatni, akár festő is lehetett volna belőle, annyi szépet látott maga körül. No, igen, akadt azért, amit nem kedvelt: a vízszínű déli órákat, amikor a záporozó fényből túl sok volt, és inkább bántotta a szemét, és káprázatával nem kiemelte, hanem inkább elfedte a tér rejtett szépségeit.
Töhötöm türelmesen viselte sorsát, a mozdulatlanságba dermedt létet. Jelkép volt, de valójában senki sem törődött vele, kivált a lelkével nem, mert nem is tudtak róla, hogy van neki ilyen. Amikor a honfoglaló eleinkről hallott szónoklatot a téren, tudta, hogy csak példálóznak vele meg a társaival. Amikor nem világított a hold, próbált fejmozdítás nélkül fel-felsandítani az égre, de akkora volt körülötte a díszkivilágítás okozta fényszennyezés, hogy még a csillagokat is alig látta, nemhogy Csaba királyfi csillagösvényét, az égre kaptató hun paripák patáinak nyomát.
Legszívesebben újra megtért volna örök honába, hátha új leosztásban izgalmasabb sors jut neki osztályrészül. Kegyelemre várt, az idők teljességére, hogy Hadúr ismét magához szólítsa.