A kenyér arcában keresed utad. Szemed
kiégeti a Nap, s majd vakon kóvályoghatsz.
Hajszolod magad, de meg se látszik rajtad. Imádkozol,
hogy meghallgatásra találj, de nem lelsz meghallgatást.

Semmit se várj, még a szél leheletét se. Semmit. Széttöri
karod és átdöfi lábad. Éppen az, amitől leginkább
féltél, esik meg veled. Lovak vonszolnak végig
a homokban, mint valami hús zsákot. Megfosztanak

szavaidtól, melyeket a falvakban hintettél szét. Mindened
elveszik, bohóc rangodat is. Képtelen leszel felszedni
kalapod, a kalap szed fel téged. Valaki egy papír-

kosárban enged majd le a Níluson, hogy az éjszaka
le ne gyilkoljon. Visszaemlékszel a kenyér arcára, mamád
ajkára. Senki se próféta a saját hazájában, suttogják.

Az atya szemeim ura
és fény a homályban;
a fiúnak ő olyan, mint nappalnak
a nap sugara.
Testével a fa fölé hajol;
kezeivel világot alkot.
ceruzáját a füle mögött hordja,
tervei szerint dolgozik,
amiket Istentől kap.
Figyel — a távolban gyülekszik a had;
ha felüti fejét a rossz,
ő is erőtlen.
A gyerekeknek fából pajzsot készít
és átöleli őket.
És lásd — nyoma sincs a rossznak,
mert igazságos.
A nyáj pásztora
és az Ige alkotója.
Nevét Máriától kapta,
fény árad belőle.
Tekintélye oly hatalmas,
mint a tölgyfa.
Az élet műhelye
végtelen szeretetre
tanította.
Megadja
mindennapi kenyerünket.
Ha el is vesznék a sötétben,
nincs mit félnem,
hisz szemet teremtett nekem, hogy lássák:
az atyát a szemek, a fényt az éjjelek,
a nappalok a Nap sugarát.

Vagy. Itt és most. A szavak hatalma borzalmas.
Mi meg lett írva, tényleg bekövetkezik majd?
Ha rendet rakok a fiókban? Fehér lovak repülnek,

az angyalt felébreszti a reggel, aztán megcsókolja.
A káosz kiáltásában csend suttog, a veterán szava:
ne öld meg a madarat. A tej, mely kiszalad, odakap.

El leszek égetve? Fogaim alapján felismernek? Az éjjelek
táncra perdülnek, a reggelek csukott, lepecsételt levelek.
Mit nem ismerünk, amiatt nem gyötrődünk. Emlékezz, csak

hét darab kenyere volt Krisztusnak. Az ő emlékezetére
cselekszem ezt. Vagyok. Voltam s leszek.
Halálra szúrja magát a kaktusz, a víz nem vér.
Fény legyél.

A galaxisok rajokba gyűlnek, szomjas
a Föld, végnapjait várja,
az esőt, mely már közel. A mindenség még
mindig remeg, s jóllehet a nagy bummból lett,
magának a térnek az ősi robbanásból, már
milliárd év eltelt, hallom a teremtés gyengülő
visszhangját. Pont vagyok, pincér-
inas, valaki nevet adott nekem, mintha
hülyéskedne velem. Most ismertem fel, hogyan
hatnak a gamma sugarak a kicsi holdakra. Nem
gyűlölöm a világot, ahol élek, jóllehet
néha azt gondolom, hogy büntetést érdemel.
Kíváncsiságom egyenlő a csillagok mozgásának
pontos figyelésével, amit a kínai császári
hatalom szolgálatában mutatott ki
Yang Wei Te. Az új és rettenetes robbanás
egyedüli szemtanúja vagyok, mely teljesen
szétrobbantotta a hatalmas csillagzatot.

A tükrök házában az ablakok
reteszre vannak zárva.
A szigetlakó nők
arany indát hordanak fülükben.
A költészet mentette meg az életem,
a költészet a mindenem.
Álmodozom, bárcsak megmenthetném
a költészet életét,
hogy mindenné váljon.
A virágzó agávé már a végét járja.
A daloló költő is haldoklik.
Hisz ez őrület.
Mert csak a bolondok és a költők azok,
akik ok nélkül nevetnek.

A tükrök házában az ablakok
reteszre vannak zárva.
Kitárom az ajtót — nem az Énemnek,
neked!

A költészet isten előcsarnoka, ne mondd tovább,
amit szeretsz, titkolni illik. Az iskolából vissza-
tér a kislány, a kányák repte sima, mintha

síterep lenne, amit valaki már előttem bejárt.
A bordák sárga masszák. Miből lett a nő?
A gyerek csörömpöl. Már vagy két éjszaka angyalok

szárnysuhogására fülelek és éppen apaian takarom
be őt. A rím a holdtölte teljessége, hogyan hal meg
a Farkas, a Csillag? Egy turnén? A hajnali fény a lélek

fénye, a hó alatt hunyor virágzik. Fázom, kannában
várakozik a tej. A nap pontokat gyűjt, a jégcsapokról
egyetlen csepp se hull. A víz életét adja a csokoládénak.

Iránytű, jó cipő, ez minden, ami szükséges, semmi
más. Dalmáciai nők énekelnek. Miért pereg az eső
a kövekre? Elfelejtettem a kenyeret? Mi ez? Három

egy sorba? Haladok, mint ahogy a fékeket a szekéren
kiereszti a gazda, hogy hadd húzzák a lovak. Aztán felül
a felesége mellé, megragadja a gyeplőt. A krakkói

házakban tüzelőt árulnak. A madarak házasodnak.
Orrocskámról cseppek hullnak, pelenkával törölgetem.
Az angyalok, akik az ablakom előtti ágon hintáznak,

mezítelenek. A Nap és a Hold egymással szemben
állnak és valós arcukat mutogatják egymásnak. Délre
innen van a víz. Arra a tenger, ott az én hajóm.

Születéssel fogant enyészet —
Átkozott mindenki edénye.
Éveink még éretlen.

A tavon hullámok
ringatják álomba
a csónakot.

Az új szem
a vár alapjait s
a tejutat is feltárja.

Száraz levél-
hullás — fák
lélegzése a réten.

A falon híd —
a salakban
idő-öntvény.

A repedésekben
verőfény — gyíkok
az idő terén.

A jég kongó
csepegése — a parton
korcsolyák.

Kémények zuhataga
az égre dőlve —
madarak rajokban.

A ittas gabona
a fát alulról
vagdossa.


*Az eredeti címben (Prevaljeni prostor) szereplő Prevalje egy helységnév, a költő szülőhelye, amellyel egy szójátékot alkotott.

Angyalhang hívogat, lassan-lassan, némán
fedi el nyoma a havat. A fül a hallócsigája
feledni se tudja, a készülék már távolról
felfogja. A fény útját szárnya csendje

tükörszínűre árnyalja. Szellőként száll,
mint a halhólyag, melyet az eszkimó fújt
fel gyermekjátéknak, ballon. Most tudom,
hozzám küldetett, mikor magam csatangoltam

a Rue Beaubourgon. A hajó bizonyos pontján,
úgy hallható, mint a kagylóban, pontosan ott, ahol
Stefánék az orgonasípon játszottak. A vakgőte

füleit hegyezi, az alvilág hangképekkel
telik meg. Egy kislány az ablakból tollpihéket szór,
a dob hangja csillag-eret olt. Fiú született.

A legyek az ablaknak ütköznek, a halálba, a nap
tekintetének ereje tragikusan hatol át mindegyiken.
A mezőkön a márciusi hó a szegények trágyája,
a szél leheletét ismét bőrömön érzem. A tükör

felülete, mit magamnak szereltem fel, nedves,
a Temzén tükörképek játéka. A pocsolyában
verébke lubickol. Ezt a sarkot, az asztalét, székét
s padokét nem Krisztus apja gyalulta, hanem az

enyém, az asztalos, lehet, hogy tehetősebb, mint bármely
gazda. Ezért vagyok itt, Šiškában, a Jagoda
cukrászdában, mint valami liliputi törpe, saját

fellépésemre várakozva, legszívesebben magamra maradnék,
mint kalóz az elbeszélésben. Bárcsak elviselhetném,
hogy egy teljesen vékony isteni balzsam keneget, hogy
mindenki előtt feltáruljon: ki is vagyok.

Dalt, istennő, zengj háborúról,
hová tíz éve távoztam
s honnan visszatérhetek végre.
Asszony,
a háborúról csak annyit mondhatok neked,
hogy rettenetes s ólmos,
mint fergeteg a tengeren.
Vagy, ha akarod,
olyan, mint kettőnk szerelme —
vad és viharvert.
Az isteneknek hála, életben maradtam,
— jóllehet félig halott.
Most csak annyit szeretnék,
hogy téged is életben találjalak.
Mit is mondjak neked,
ha azt kérded, merre jártam
és mit szólsz te nekem,
ha én kérdlek,
s te merre jártál?
Találunk-e megfelelő választ?
Hadd próbáljak először én feleletet adni,
a magányos sziget foglya,
ahonnan nincs menekvés.
Az idő furcsa,
egyre csak fújdogál a szél
és lehetetlenné teszi a visszatérést.
Tutajt eszkábáltam
és a szirtről a tengerbe vetettem,
de nem vált be.
Nem vagyok lepke,
iránytűmet és evezőmet elveszítettem.
Mérges lettem
és hajba kaptam önmagammal.
Homérosz, aki a szigeten annak ürügyén,
hogy juhokat legeltet, könyveit írta,
azt mondta, hogy nem ért engem
s e szóval illetett: mafla.
„Mindannyiunkat szétkerget majd az eső,"
filozofikusan kommentálta az évenkénti bulikat.
A vak azt mondja, hogy akkor ír, ha ihlete támad.
Én akkor írok, ha kissé szomorkás a hangulatom,
ezért is utasítottam vissza a vacsorai meghívásokat,
jóllehet a legjobb krumplit a Nap alatt
a szigeten termesztik.
Néhány napja
a sziget első szikláján
zátonyra futott egy jacht.
A barlangomban aludtam,
amikor ez történt.
Olyan erőteljes volt az ütközés,
hogy felébredtem.
Felugrottam
és a tett színhelyére szaladtam.
A kapitány elszunyókált és nem hallotta meg a szirénát,
állítólag a vodka volt a hibás.
Most a szigeten kószál
és minden gyereknek a történetét magyarázza,
szerencsétlen.
A hajó képével,
melynek nyitott volt a gyomra,
visszatértem szirtemhez,
ahol meglepetésben volt részem.
Lent a tengeren egy csónakot vettem észre,
tengerre szállásra készen.
Elrejtőztem a barlangban és meglapultam.
Nemsokára
turistacsoport zsibaj hallatszott.
vezetőjük azt mondta,
hogy a barlangban feltárul majd előttük Odüsszeusz műve,
vagyis a Polifémosszal folytatott harcom.
Megrettentem a gondolattól,
hogy turista mutatvánnyá váltam
és a falhoz lapultam.
Ám a vezető nem hagyta magát —
elferdítette a történelmi tényeket,
mint ahogy azokat vak barátom, Homérosz
próbált írásba foglalni,
és eltorzította a felismerhetetlenségig.
Csak magamat kérdezhetem,
honnan kerül a történetbe
a parasztasszonyok csapata, tűzoltók, védelmi miniszter,
aki a vezető szavai szerint
valójában támadási miniszter,
amit szellemes tréfának vélek,
és honnan a fenéből szedte a kollaterális kárt?
Ha csak tudná, mi is történt valójában!
A Polifémosszal folytatott harc nem volt komédia,
amint azt a turistavezető próbálta előadni.
Az egyszemű azután lett igazán mérges, amikor
egy cövekkel vakítottam meg.
Sokáig tapogatta a birkát,
amihez magamat kötöztem,
hogy magam mögött hagyjam a barlangot,
de szerencsére nem talált rám.
Ennek ellenére sérülten tértem meg a harcból
és vietnámi szindrómával,
mint a katonák legtöbbje.
Elvesztettem az emberekhez és a világhoz való érzékemet,
teljesen meg vagyok rémülve.
Tudd meg, asszony,
hogy feléledt bennem is a féltékenység érzete.
Lehettek bár a turisták és vezetőjük
oly undorítóak,
bennük láttam lehetőségét annak,
hogy mentsem a szigetről az irhám.
Közéjük keveredtem,
amikor tömegesen támadtak rá a szedresre,
amelyen életemet tengettem,
és velük együtt szálltam a csónakba.
»Polifémosz!« ordította a vezető,
ahogy eltávolodtunk a szigettől
és összeszorított öklét a szirtek felé rázta,
mellyel a láthatatlan sztárt fenyegette.
Láttam mint szállt tova egy fekete
holló a szirt tetejéről,
aki hiába várta halálos órám,
és kedvetlenül károgott egyet.
A barlangból denevérsereg lebbent elő
és egy formát vett fel a levegőben.
A fügefára egy frakkos sirály ült fel ünnepélyesen.
A kéményből még füst szállingózott,
mintha tűzhelyem körül
semmi se történt volna.
A vezető a csónakban elkezdett énekelni,
a turisták engedelmesen Tomos-dúrban
vették át a dallamot.
Én magam is énekeltem,
nehogy észrevegyenek
és összetörjenek, mint valami kakukktojást.
Lassan haladtunk,
csónakunkat utolérte egy halász
és egy üveg pálinkát adott ajándékba.
Ittam, mint mindenki, tehettem volna mást?
A tenger fehérré színeződött,
szívem mérföldről mérföldre
egyre örömtelibbé vált.
Végre feleségemhez térhetek,
kit elvesztettem,
s kinek nevét már rég elfeledtem.

Ki rettenti Istent, hogy félelmében sündisznóként
lélegezzen, ha gyerekek előtt mutogatják? Hol
a fekete ember öltözéke? A szó mindenható, belőle

lett a marcipán, a tenger, a vér s a könnyek. Föléled
a Föld, a legelők egyedül heverésznek, erőszakkal
ragadva el azoktól, kik évente művelték meg őket.

Nyugtalanok a madarak, a magvető elpihent. A gazda
összeköti és kilyuggatja a hársakat, hogy megnyugtassa
a villámokat, ha a föld megremeg. Hova lettek

a tüzek? A tej a körben hever, a trágyában kígyó hempereg.
A legelőn történt. A varjak elsétáltak a Golgota oldaláról
s a nappal zenitje elől meghátráltak. A halál legyőzetett.

A szerelem,
s a dátumok változók,
mint ahogy az írások.
Kettőnk szerelme ugyanolyan,
változatlan, legfeljebb egyre mélyebb.
Az írás megóvásán fáradozom,
bárcsak olvasható lenne.
Igyekszem, bárcsak ilyenné
válna kettőnk szerelme.
A szerelem, mit olvasni
és írni is lehetne egyszerre.