Baktatás, elnémult ritmusok,
aktatáskák...
Harsány retikülök, cicoma raj.
Úgy látszik, magamtól megint távol
kényszerülök.
Eufóriában vagy szorongva
lehanyatlok, vagy betolom magam a betonba.
Körülöttem katatón arcok a térben
kóválygó, bamba keringőt lengedeznek.
És az összezsírkrétázott aszfalt szemekben
a téli álom, néha tikkel egy keveset,
de csak, mert:
jelenlétem a cementen megkapó. Híg sajnálkozás.
Bámuldoznak, s — mint az első hó — úgy én:
Hirtelennek és sápadtnak színlelem magam
de csak nekik,
s könnyeim között a hóban
elfehéredem.

Keskenyen élünk ma, holnap talán nem.
Zakatoló csupa csend.
Egy ügyetlen mozdulat miatt
egy óceáni halrajig
zuhan tekintetem
szürkülettől hajnalig.
Valami füstös szórtan vagy alig
szótlanul ma feldereng.

Ricsajtalan robog a busz.
A poros ablak mögött
lombkorona dereng,
minden erem búvópatak.

Színesebb a szivárványnál e pillanat
és megríkat egyetlen gesztenyefa is.
A fasor finom pasztell árnyalatai
betüremkednek Lelkem lombjaiba,

s a törékeny őszi gallyak
összekaristolnak.
Csak a sárga levelekben lelem nyugalmam, ám
ha elfedik a horizontom,
kicsi bordó karéjok után
kutatok. Kicsi bordó karéjok után...

Kielégületlenül — mindig —...
Olykor lobbanok s megnyugszom, miután
megbánok mindent
sután...