Átlátszó műanyag lemez alatt
fekete rom. Külön. Távolian.
Tértelen terülnek. Akkor-kövek.
A tér: hatalom. A fekete rom.
Szempontok előtt. Műanyag alatt.
Fekete rom. Üszök és por.
Még nincs vitrin, nincs felirat.
Se képernyő, se mikrofon.
Megszólíthatatlan fekete rom.
Üszkös felejtés. Távoli komorság.

Miért terjesztem, hogy zászló helyett
a gyertyát tartom? Sejted már, miért is?
Hogy kizárólag, hogy csakis az én
rudam állhasson, de úgy, mint a szálfa!
Lobogóként lobogjon hímdicsem.
Más szóval, pszichésen blokkollak, ehhez
a gáthoz képest amaz asszuáni
csak ócska tákolmány, vetélytársam, te
kit mérhetetlen gyűlölök, ne tudd meg
miképpen szövöm én a szálat, és
hogyan csinálok köcsögöt belőled!
Változzatok csak, ó, ti színhelyek!
Színház a lét is, talmi? műremek?
egyre megy az én agyamban, de méreg
neked a számos, számtalan körülmény
neked csak kínzó, mardosó egod
jut, csak ezt adják a jelenetek,
nekem viszont mind élvezet, kaland!

Mesterséges béke. Léket kapott tenger.
Lassan süllyed. Kiszárad.
Mint a műtőasztalon,
egyenesbe kerül a világ.
Egyetlen szó marad. Aztán egy sem.
Nem kell találgatni. Nem találod
az ügynevezett végső okot.
Nem jövünk rá, mi miért volt.
Miért nem lett az, ami írva volt.
Írva? Hol? A sors könyvében?
Laptopján? Papírfecnijén?
Vagy élő hangon? gondolatmikrofonban?
nyilatkoztatta ki valami orákulum?
Veled, velem miért így leend'?
Nincs megfejtés. Ahogy menetközben
élünk, esünk. Össze. Szét.