2008 nyár
Dömény Veronika
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Dömény Veronika
Fotóalbum
Lucfalva
Mi nekem Lucfalva? Ha azt mondom, otthon, ezzel nem mondok el mindent.
Lucfalva. Itt tanultam meg a gondolatokat, az életet. Minden része ismerős, nincsenek furcsa útvesztői, nincs Minotaurusz.
Itt valahogy erősebbek a színek, élesebben elválnak egymástól a kontúrok. A növények minden félelem nélkül nőhetnek. Most, ebben a pillanatban is, ahogy a tulipánfa alatt ülök, szinte belenövök a kertbe, hallom és értem a méheket a gyermekláncfüvek citromszívében a fehér fa földre csorgó szirmait.
Nem bántanak engem, én sem őket. Kölcsönös tiszteletadás ez egymás élettere felé.
Bárcsak átadhatnám a jácintok szürkületbeli középerős illatát, a fehér- rózsaszín virágú fák látványát!
Rügyzöldek- fehérek- lobogó sárgák- nagyon rózsaszínek léteznek itt egymással harmóniában.
Milyen is Lucfalva?
Elzáródó és kinyíló.
Az ember minden nap lesi a postást, lett légyen öt vagy százöt éves.
Minden nap hatkor és délben megszólal a harang, amit az egész völgyben hallani lehet.
Főutcaként a Rákóczi út vonul végig a házsorok mellett. Ez az ütőér, ahol a főbb események is végigvonulnak: esküvők, falunapok, gyászos vagy vidám ünnepek.
Mindenhogy szép: szeretem a csikorgó havat télen, ami a legkülönlegesebb karácsony és szilveszter éjjel, amikor a kivilágított utcán, szilveszterkor egy tálca süteménnyel egyensúlyozva — a jégen! — a templom felé megyek.
Emlékszem a konfirmációm napjára, áprilisban. Az imaházból indultunk mi, konfirmandusok a templom felé. A fiúk öltönyt, nyakkendőt viseltek, a lányok tiszta fehér ruhát. Mikor kiléptünk az imaház ajtaján, halkan, simogatóan elkezdett szállingózni a hó.
Aztán persze jött a „feketeleves",a sok megválaszolandó kérdés a gyülekezet előtt. Valószínűleg arcunk mindenféle színpompában játszhatott, mielőtt a tisztelendő úr által feltett kérdésekre válaszoltunk. /Szerintem ezzel mai konfirmandusaink sincsenek másképp./
Ahogy cseperedtem, egyre több lépéssel fedeztem fel az itteni életet.
Az óvodában még királylány voltam, fejemen koronával. A csúszda magas hegyorom volt, a kis domb orgonákkal uralkodói székhely és menedék.
Ma már nem hordom a fejdíszt, de belül ott él a királylányság. Szeretem a nemes tetteket, tiszta szavakat, amik nem öntetszelgők.
Az iskola nem volt mindig fenékig tejszínhab, sok óra gyomorgörcsökkel teljesen telt el, hogy „jahahaj...tuti, engem fognak felszólítani. Istenem, csak most ne, most az egyszer legyek láthatatlan, CSAK NE ENGEM, NE ENGEM!"
Egyszer történelemre senki nem tanult semmit, ezért az Igazgató — szigorú ember —, mindenkit kihajtott a tornaterembe, beállt középre a törikönyvével, nekünk pedig körbe-körbe kellett sétálni körülötte, hangosan mondogatva az eddig megtanulatlan anyagot.
Negyedikben vagy ötödikben találtuk ki egyik osztálytársammal a „cserélgetős füzetet".
Ő is beleírt tíz tárgyat, én is, amit el akartunk cserélni, és választottunk a másikéból.
Ez általános végéig ment.
Jó volt a kémia és fizika, főleg a kísérletek. Egy alkalommal valaki az egyik kísérlethez behozott pár nyers tojást, de a tanárnőnek csak a sárgája kellett. Mondta, hogy ne dobjuk ki, szereti-e valaki a fehérjét. Álltunk a teremben, síri csend, mindenki hallgatott.
Aztán megszólalt egy élelmes (és nem túl finnyás)fiú: „ha mindenki ad tíz forintot, megeszem a tojásokat." Kíváncsiak voltunk, tényleg megeszi-e, ezért összegyűjtöttük a tízeseket, és körbeálltuk. Benyelte fél perc alatt, szeme se rebbent. Hát...
Nagyon szeretem a sétákat, amiket mai napig is legjobb barátnőmmel teszünk a falut körülvevő területeken: erdőkben, erdők melletti utakon. A szomszédos falu mellett van egy tavirózsás tó, dombokat kell megmászni, hogy odaérjünk. De megéri!
Beszélünk és beszélünk, megyünk és megyünk, elfáradunk, leülünk. Megpihenni igazán a tó mellett szoktunk, lábunkat a vízbe lógatva, egy szendvics mellett.
Sétáink során gyakran találkozunk vadnyulakkal, lépteinktől felijedő fácánokkal, őzekkel. Vaddisznókkal még nem találkoztunk személyesen, csak a hangjukat hallottuk, de azt hiszem, jót tesz az egészségi állapotunknak, ha távol is maradunk tőlük. /Egyébiránt a vaddisznó sunyi egy állat, szeptemberben állandóan feltűnik becses csemetéivel. Éjjel lopja a kukoricát, amit még nem szedtünk le a földekről. Kutyákkal kell elzavarni őket./
Áprilisban beindul a gombaszezon: Szent György gombát megyünk keresni.
Ez nem tömegesen növő gomba, így nem túl könnyű megtalálni. És IGEN, BELENÉZÜNK EGYMÁS KOSARÁBA, ki mennyit talált.
Szeptember végén nő az erdőben a Csupros gomba és a Vargánya. Ezekből már jóval többet találhat, aki szemfüles. Rokonainkkal szoktunk felkerekedni hajnalban, hogy megelőzzük a többi gombázót / nemrég jöttem rá, hogy ezért! /. Az a kínos, hogy mindenki ezt teszi!
De az erdő olyan nagy, hogy senki nem megy haza üres kosárral.
Emlékezetes volt egy gombázás. Akkor is többen mentünk ki, már jó messzire bent jártunk az erdőben, amikor a bokrok közül zajt hallottunk, egy állat motozását. Szedni kezdtük a lábunkat, gondolván, hogy valami vadállat, de egyszer csak egy panaszos miaúúúúúúúúú tört fel a fák alatt. Berohantam a tüskebokrok közé, hogy felszedjem a szegény árvát, de a szegény árva nem hagyta magát megfogni, hiába kúsztam utána cicc-cicc-CICC kiáltásokkal. Sokáig követtem feleslegesen, amikor taktikát váltottam: úgy tettem, mintha el akarnék menni. Erre a cica kezdett utánam kúszni nyaú-nyaú-NYAÚ hangokat hallatva. Ezt még eljátszottuk párszor — a többiek már furcsán néztek rám —, amikor úgy elfáradtam, hogy dacosan leültem egy fa alá a mohára.
Erre NEM ODAJÖTT AZ A MACSKA?
Egész úton hazafelé cipelhettem az ölemben. Aludt mancsait kilógatva a pulóveremből.
A neve Vargánya lett. /Ha valaki a faluba jön, és véletlenül a házunk előtt sétál el, ne ijedjen meg, ha bősz Vargánya! Vargánya! — kiáltásokat hall, nem ment el a szépeszem, csak a macskát hívom enni./
A tél jóval csendesebb, mint a többi évszak, ilyenkor úgy látszik, minden mozdulatlanságba dermed. De ez csak a látszat! Minden nap testnevelésen a gyerekek kimennek szánkózni az Epresbe, s a kiabálásuk messziről is hallható.
/Általánosban a mi osztályunk is mindig kiment, ha esett a hó./
De Lucfalva nem csupán emlékekkel van tele, hanem mával, sok-sok mai nappal, amik mind megélésre várnak, az itt élő hatszáz embernek és nekem.
Hogyan is?
Mint nyitott ablakon át, úgy nézem a világot falumon keresztül.