A szarvast nem láttam soha. Pedig
az országúton néha elhúzott mellettünk
egy kresztábla, üres vidék,
hogy előugorhat bármikor. De csak a
fák suhantak, kocsival Csehszlovákiába,
közben a hátsó ülésen egy szendvicset
vetkőztetni lassan, a fehér szalvéták közül.

Most úgy képzelem, hónapok óta
egy olyan ország felé stoppolok,
amely már nem is létezik. Én csak
mutatni szeretném az elhúzó kocsiknak,
hogy tulajdonképpen szép az élet,
ők ezt félreértik, lassítanak és megállnak,
én pedig hagyom magam
elvinni egy újabb városhatárig.

Onnantól nem a táblák
szerint tájékozódom, mindig
tudtam, hogyan tévedjek el, de most
eszembe jut, hogy előbukkansz egy
házból kilépve. Nem lesz rajtad fehér
az évszak, legyen csak fekete nyár,
mint egy fékezés nyoma,
vagy egy agancsos állat sziluettje,
mikor rugaszkodott el,
mikor fog földet érni.