Füstöl a vérem, bűzlik, mint a vaspor
ha gondolok rád — szádban puskacső
De nincsen alja, bármit is beszélek
nincs rajta kémény, sem cseréptető

Egy házatlan csigát lovagnak nézni
oly nagyravágy ez — rajta! kard ki kard!
A porhanyó test — ámbár kész a lélek
rögvest felejti, bármit is akart

Dulcineát hiszed vagy sem, barátom
a tökharangot két lábad között
úgy kongatod, mint... Istenemre, látom

a templom tornyát sírhalmom fölött
s a lángbetűt fejfádon: mindörökre

(meg volt ez írva — gyanítom, jó előre)

17.

Vadászkastély — hideg, sötét falán
imbolygó árnyam, fáklyafény. Egy hosszú
asztal, kecskelábú, és rajta mintha
téli tarlón elhullajtott fekete szárnyak;
s nagy kondér varjúláb-leves körül
tizenkét szalmabáb ül és pipázik:
jósjelet — füstkarikákat ereget.

Az egyik mintha kézlegyintés: „belőled,
kislány, nem lesz semmi!"; a másik
elgurult ezüstpénz: „nekeresd országban
leled"; s a harmadik, ha jól betűzöm:
„halottnak csók" — diákszerelmem,
kit Lucifernek kereszteltem, s kinek a
vére, mint a fű, hol édes volt, hol keserű,

18.

s illa berek (ördög-szokás), úgy tűnt el
életemből, mint egy látomás. — Futottam
én is árkon-bokron, tövises pusztán,
rózsalángon; nevem hiába kiáltozta
Szentes-szülötte pótanyácskám, a
gyermektelen virág-asszony — akinek
búzakék szemében, áttetsző Mária-

üvegében az vagyok ma is, aki
voltam; nem vallatott, sohase gyóntam,
pedig szerettem volna hányszor! — Ő látva
látott és elcsitított: a zsenge költőt,
a gyönge lelket oltalmazta, hogy azt a
titkot, amit nem ember bízott énrám,
időnap előtt ki ne fecsegjem.

19.

Színes dia: húgom gyereklány ujjai
között homok pereg — és mintha foszló
szélszalag-csík, ferdén lebeg a víztükör
felett. Folyókanyar: a századfordulón
aranymosók tanyája, és most — minthogyha
állna az idő: csak a mienk. — Agyagszobrok:
emlékszem, földbe ástuk egymást; az árral

szemben megtanultunk úszni; s hogy meddig tart
a vár, mit építettünk — nemigen érdekelt
sosem. Tutajhajókon vastag szálfaerdők;
megjött a konda, és a vízbe gázolt. —
Minthogyha nem hiányzott volna semmi.
De ember tervez — mondják, s az Úr bevégzi:
aranykor volt — nincs (a Tisza-tó fedi).

20.

„De style c'est l'homme" — világlátott és mindig
naprakész tanárnőm egyszülött fiának
miért szemelt ki éppen engem—ki akkortájt
folyékonyan még nem beszéltem anya-
nyelvemet sem? — Fölnéztem rá: nagyorrú,
kancsal óriás, s tán az feszélyezett, hogy ő oly
fesztelen. — Gombos harisnyatartóm nevette

évekig még, és szoknyámban a cipzárt, hogy
akkor szétszakadt. — Viszont a tánc, a néma
vallomás úgy ment, akár a vízfolyás (nem
rossz hasonlat, kár, hogy félrehord): Give me a
fire — a pince tombolt, harsogott a rock;
egy lángban álltunk, s (föld alatti nász)
egy törzsből hajladoztunk, mint a fák.

21.

Eper és vér: már hatvannyolcat írtunk. —
Apámat Keneséről rendelik föl Pestre,
míg én, gyanútlan indián a stégen,
Solohov Csendes Donját olvasom. —
„Fegyverbarátság": cseh bácsikám, a jó-
hírű sebész és a magyar őrnagy zavara
kölcsönös, mikor a tankokat évekkel

később szóba hozzák — meg azt, hogy unoka-
húgom („forrófejű" szüleit büntetendő)
orvosnak nem tanulhatott. (Boldog családot
náluk láttam egyszer: a kerti szék, a jó
cukor, a labda, a fán a zöld gyümölcs
nappal is álmodott; és én — tízéves büszke
dajka — ringattam Pávelt, újszülött fiuk.)

22.

A hatodik érzék? Vagy valami bénult
félbeszegettség volt — ami sose gyógyult?
Születési hiba? Netán a tehetség?
Vagy ellenkezőleg: a tehetetlenség?
Platánfáim zsenge „metafizikája"
volt az oka (pedig tetszett a kokárda
a Jancsó-filmben és barátném hajába',

s szerettem Petőfit, nemkülönben Aranyt),
március idusán a tömeg fölkavart
indulat-hulláma hogy nem lelkesített?
letaglózott inkább, két vállra fektetett.
S hogy a szóvirágok piros pukkanása
sértette fülemet — gyanús lett a játszma:
Kelet-Nyugat jármán az a Tavasz-lárma.

23.

Föld-íz a nyelvemen, kegyetlen április,
a csontokon a hús, akár a sár. — Sötét
hegyoldal, egy árva kisfiú velem
(se szem, se orr, se száj): „Hol a lukad?" —
kérdezi, és bennem fölnevet a három
éves játszódó gyerek: az „orvosos",
a lehúzott bugyi — „csak szúnyogcsípés,

nem fáj a szuri" — egyetlen vércsöpp:
valóban semmiség — aztán se hang, se kép...
(Azon a télen egyszer láttalak —
mintha tükörben lázas arcomat,
az ismeretlent — nevezzük úgy, hogy Ő,
a „csendestárs", a néma harmadik —
aki közénk állt? — épp most születik?)

24.

Ma is kísért önarckép-mániám: a vágy,
a hosszú, méla les, hogy az a másik
szembenéz, és eltalál és leterít és múlt
időbe tesz... Üres üvegszem, a széles
vásznakon halomra lőtt fácánok és nyulak
(„csendélet" — mondja a magyar) — tizenhat
évesen az Ermitázs: épp jókor látom azt.

És akkor ugyanott egy eldugott sarok,
lélegző kicsi barna folt — tán nem is arc:
puha dióbél! bibircsók-mazsolás madár-
eleség! — derengő téli világ a bőröm
alatt. — S minthacsak régen elfeledett
csonthéj-bölcsőmből les rám a síró-
nevető, védtelen kisöreg: Rembrandt.

25.

Nem a regény s a költemény — a fű,
a fa, a vadvirág, a kézzel fogható
világ volt mindenem, a föld-erő,
az ős-kamasz, a kétnemű, a víz,
a szél, a Vérmező, az égi áldás
fénypora, gereblyém éles, villanó
foga a park fiúsra nyírt haján —

a Gellért-hegy kövecses oldalán
kicsorbult ásó és kapa, s a nagy
harang, a délidő, piros padon két
ifjú nő, tej és kenyér, egy kóbor eb,
ki enni kért — a vad magány, a könnyek
és a révület: szieszta hasmánt, friss
humusz, isten-szag, fűzöld, testmeleg.

Tiéd az erkély — alattad zúg a város
Mit számit az, hogy hím- vagy nőnemű
de mintha élne, s nem volnál magányos
Káprázat volna? — Mégsem stílszerű
firtatni, hogy csal meg szinte naponta
Az idegent, azt jobban kedveli
ha betéved egy belvárosi boltba
Te itt születtél. Nem kellesz neki
S ez voltaképpen érthető is — nemde?
Futottál volna — visszacsábított
Hiába áradt Londonban a Temze
s apadt a Szajna. Párizs, a halott
bár megkísértett — hámozod tovább
a dinnyehéjat. — Adod a Budát?