2008 nyár
Lázár Bence András
1989-ben született Szegeden. Költő. 2008-ban a Kárpát-medencei Diákírók, Diákköltők Országos Találkozóján verseivel Arany Oklevelet, 2009-ben Faludy-díjat kapott. 2010-ben az OKM Móricz Zsigmond Irodalmi Ösztöndíjában részesült. 2007 óta publikál rendszeresen országos irodalmi folyóiratokban (ÉS, Holmi, Jelenkor, Alföld...). Tagja a FISZ-nek, a JAK-nak. Alapítója a Körhinta kör irodalmi csoportosulásnak.
Első könyve: A teraszról nézni végig (Parnasszus könyvek, 2010), megjelenés előtt álló második kötetének a címe: Rendszeres bonctan.
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Lázár Bence András
Most tavasz van
-nak
Leülsz mellém. Fejed vállamra hajtod.
Ebben semmi különös nincs.
Ilyenek a nők.
Egy fotóról mesélsz.
Pesten láttad valamelyik műteremben.
Hogy egy férfi meg egy nő elindul a lépcsőn.
Aztán a férfi elesik.
Van ebben valami szép.
Füled mögé simítod hajad. B.-mnek szólítasz.
Megkérsz, hogy dobjam ki a szemetet.
Azt mondod, hogy fura ez az egész.
Hogy ki van írva az aluljáróba, hogy vigyázz lépcső.
Hogy mért kell kiírni ezt.
Úgy hallgatlak, ahogy apámat szoktam.
Az ésekre és a vagyokra is figyelek.
Nem azért, mert amit ő mond az szent vagy ilyesmi.
Csak egyszerűen van benne az a fajta méltóságteljesség.
Tudod, hogy ő az, aki félt, akinek jó volt az ölébe ülni, jó volt tisztelni.
Az öregekről faggatsz, hogy én is érzem-e ezt a szagot, ami nekik van.
Az elmúlás szagát.
Nekem erről egy kéz jut eszembe.
A földnek az illata. Az ültetés.
És persze nagyanyám. Ahogy megtörik a háta, krumplit szed.
Aztán egy mosoly és egy félbehagyott
mondat között arcodba süt a nap.
Fogaid fényessé válnak, mint a zselatin.
És az egész olyan, mint mikor a festék lekopik a körömről.
Most az átszállásra várunk.
Csak a vágány számát mondják és az időpontot.
Leszállunk. Innen kétfelé visz az út.
Most tavasz van. Virágoznak a fák.
Nem történt semmi.
Hallgatni a legegyszerűbb
„hol drapp ruhám, fehér ingem világít"
Nagyapámat csak képről ismerem, anyámtól.
A házról, ahol kifutott, leégett a tej.
A kertről, ahol hajléktalanok fekszenek.
Csak sósat szabad enni. Az édes felkavarja a gyomrot.
Zserbóval kínál. Azt szeretem. Azt az egyet.
Egyenes háttal kell ülni, meg kell adni a módját.
Így ülsz te is. Viszket a hátad. Nem vakarod meg.
Az apjáról beszél. Hogy kilenc évig látta, aztán már csak ő is képről.
Hogy fehér ingben, drapp ruhában ült itt, szombatonként.
Hogy a felesége főzte a húslevest, hogy csak azt szerette.
Hogy vitte neki a cigit, hogy belehalt.
Amikor poharakat hallottam összetörni, visszaültem a fotelba.
Véletlen, megesik. Nem tört össze semmit a temetés óta.
Megvakarod a hátad. Figyelsz te is.
Pontatlan dolog a halál.
Hallgatni a legegyszerűbb.
Most húslevessel tölteném a kádat, beleülnék.
Nézném az ablakon, ahogy reggel lesz, ahogy megduzzad az ég,
mint mikor a szivacs vízzel szívja meg magát.
Megtörölköznék, figyelném,
ahogy borotvám rozsdásodik.
Aztán tejet innék, fahéjjal, magában soha.
Most reggel van, a kert megtelik, nehéz lesz,
mint egy kimosott kabát.
A kaputól a kerítésig a legkönnyebb eljutni.
Ruháim a teraszon száradnak.
Anyám tejet forral, az apjáról beszél.
Alvászavar
Németül folyékonyan beszélsz.
A schrei szót magyaráztad, hogy az üvöltést jelent.
Azt mondtad, menjünk el enni, hogy te vegetáriánus vagy,
én meg húsevő. Vitatkoztunk is rajta.
Kértem a salátádból egy falatot,
És te úgy néztél rám, ahogy anyám szokott,
Ahogy az anyák szoktak, büszkén.
Beszéltünk másról is, például arról,
hogy mennyire rossz ez a háromkor lefeküdni dolog,
hogy én két párnával alszom, te meg keresztben az ágyon.
Hazaérve, ott hagyva téged, egy másik városban,
a hátsó udvarban dohányoztam, a rózsabokrot figyeltem.
Itt nem változott semmi, nem voltak rajta virágok.
Most úgy vagyunk mi ketten, ahogy itt nálam,
a hátsó udvarban az a két szék, lomtalanítás után,
virágos párnával lefedve.
Az első emeleti teraszon az öregek a szeretetről beszélgetnek.
A rózsabokrot figyelem. Hiányzik egy párna.