Szögliget szép kis falu az észak-borsodi karsztvidék mészkőlapockájú hegyei között. Az Isten háta mögött, ahová vélhetőleg ő maga se szokott nézni. Ugyan mit is találna ott a bumfordi hegyeken és a szűk völgyben összebújó fehér falú, piros fedelű házakon kívül, ahol unottan, csöndesen csordogál az idő, ahová mióta csak ember él itt — honfoglaláskor állítólag már éltek — nemigen tette be lábát a történelem.
A ház, ahol születtem, apai nagyapám testvéréé volt, ő ültette a kerítés tövében álló diófát is, amelynek alsó ágain pihentek meg a fészekből először kiröppenő, szállni tanuló kisfecskék, a házunk végéhez tapadó másik ház, amelyben Svédáék laktak, Bori néni és Józsi bácsi, akinél cifrábban aligha tud káromkodni bárki e világon, nagyapám másik testvéréé volt.
Bal oldali szomszédaink Verébék, a házuk zsúpfedeles, ami bizony a szegénység jele volt. A jobb oldali szomszédok Hollóék voltak, Pista bácsi és Magdus néni, gyermektelen házaspár, akik mindenáron örökbe akartak fogadni. Eleinte kacérkodtam is a gondolattal, milyen jó is lenne, nem kéne osztozkodnom a bátyámmal, aztán arra gondoltam, unatkoznék azon a nagy portán, abban a nagy házban, amelynek kéményén gólyafészek volt. Meg voltam győződve róla, hogy az ott fészkelő gólyák a ludasok a húgom születésében. Nem ütött szöget a fejembe, hogy húgom novemberben született, amikor ők már rég melegebb éghajlat alá költöztek.
A falun keresztül folyt a Ménes-patak, mely nevét valószínűleg a benne honos (mén-)menyhalról kapta. Kertünk alatt futott tova láthatatlan célja felé, s ez felgyújtotta tűzveszélyes fantáziámat.
Ültem, sokszor negyedórákon át a parti fűzfa ágai közt és bámultam a dús növényzettel benőtt partok között tovairamló vizet. A víz romantikus eleme a valóságnak, az anyagi világnak. Nagyon fel bírja turbózni az ember képzeletét, pláne, ha a tapasztalatok terén még szűz és még inkább, ha Verne-függő. Verne majd minden könyvében hajóra szállnak, vagy csónakba, de legalább tutajra. Hattyúszínű vitorlát bontanak és...
Képzeletben én is hajóra szálltam, kalandokra vágytam, el a szürke hétköznapokból, szerettem volna megmutatni mindenkinek, milyen halálmegvető bátor fiú vagyok én. Egyre jobban izgatott a víz, sorsom romantikus tükrét láttam benne. Hallottam harangozni a Fekete-tengerről, igaz, akkor még azt hittem, hogy magyar tenger, arról is hallottam, hogy a Duna beleömlik. Terveket kezdtem szövögetni hirtelen támadt ötletek foszladozó szálaiból. Ezek a tervek dagadó fehér vitorlákkal repültek életem pocsolyányi tengerén. Térképeket tanulmányoztam. Megtudtam, hogy a mi kis patakocskánk, amellyel immár szoros barátságban voltam, a Jósvába ömlik, a Jósva a Bódvába, a Bódva a Sajóba, a Sajó a Tiszába, a szőkének mondott Tisza, ki ne tudná, a Dunába. A Duna, miként az egy komoly, megfontolt folyótól elvárható, a Fekete-tengerbe. Ahová olyan nagyon el akartam jutni. A szépen bimbózó tervet tett követte. Tervem végrehajtásában Pásztor Pista volt a társam. Jó kötésű, erős, bátor fiú..
Elkötöttük édesanyja dagasztótekenőjét, gyorsan a vízre vontattuk, szerencsére házuk előtt folyt el a patak, miután hirtelen lendülettel kikanyarodott a kertek alól, ahol egyszer Pista a bátyjával vidrát fogott. Sose gondoltam, hogy ilyen állat is létezik.
Vitorlának egy lepedőt vettünk kölcsön a sifonból. „Hékás, olyan sok van itt, észre se veszik, hogy hiányzik egy!" — mondta biztatólag Pista.
Megépítettük a vitorlás hajót a híd alatt, ahol senki se lát, titokban. Izzadságos munka volt, de sikerült. Irány a Fekete-tenger! Igaz, összerúgtuk a patkót, ki legyen a hajóskapitány, és mire dűlőre jutottunk volna, egy hirtelen jött szélroham felborította a hajót. Egy szempillantás alatt odalett a rakomány: az elemózsia, a térkép, meg a búcsúlevél, amit a Fekete-tengertől szándékoztunk postára adni, hogy tudassuk szüleinkkel, minket itt Szögligeten már ne keressenek, majd jövünk, ha gazdag és híres kalózok leszünk. Tervünk dugába dőlt, ráadásul Pista fáintos drága csontnyelű bicskáját se találtuk. A vitorla elázott, a vitorlarúd eltört, a tekenő, akarom mondani, a hajótest megrepedt, már senki se fog benne kenyeret dagasztani ezentúl. Amit Pista mamájától kaptunk, bizony nem tettük ki az ablakba.
De azért nem volt hiábavaló az egész. Híre ment, hogy külföldről hoztak haza minket a rendőrök. Irigykedve néztek ránk a srácok.

Országhatár

Volt egy darabka erdőnk a Szilvástetőn, a Csehszlovák határon. Ami így nem egészen fedi a valóságot, mert a Szilvástető mindig is ott volt, ellenben az országhatárt úgy húzták oda valahonnét messziről. Valahonnét Trianonból. Gondolom nagy erőfeszítéssel. A csehszlovák határ volt tehát a Szilvástetőn, és nem fordítva. Ez így pontosabb, közelebb áll az igazsághoz — de mert az igazságot a jó öreg Diogenész óta lámpással sem lehet megtalálni —, a valósághoz.
Amikor apám járomba fogta a tehenünket, hogy fáért menjen az erdőre, mindig fölkéredzkedtem a szekérre. Szerettem az erdőt titkaival (mert az erdőnek nagyon sok titka van), fáival, madaraival, sejtelmesen zörgő bozótjaival, az avarban megbúvó vadvirágaival, gombáival, vízmosásaival, horhosaival, szurdokaival, barlangjaival, mohos szikláival, kecsesen tovaszökellő őzeivel, szarvasaival, félelmetesen csörtető, röfögő vaddisznóival, neszező csöndjével, a lombok közt áttüremkedő éggel, szerteszét bolyongó ösvényeivel. A szögligeti erdők különösen szépek és titokzatosak, mint Mona Lisa mosolya.
„Itt az országhatár!" — mutatta apám. Nem láttam semmit, legalábbis a térképekről ismert piros vonalat nem. Csak néhány mohos jelzőkő dugta ki fejét az avar alól. „Ezek jelzik a határt." — világosított fel apám. „Akkor én most Csehszlovákiában vagyok?" — kérdeztem, miután átugrottam a az egyik jelzőkövön. „Ott" — „És nem lőnek agyon a határőrök?" — „Nem, de azért jobb ha nem ugrálsz, mint a bakkecske. Csak gyere vissza ide!" — mondta apám. A magyar határőrökről nem tudtam elképzelni, hogy agyonlőjenek. Bejártak Szögligetre a kocsmába iszogatni, csapták a szelet a lányoknak, többen ide nősültek. Volt úgy, hogy a dobtáras géppisztolyt is a kezembe adták, igaz üres tárral. Tányérsapkával a fejemben felülhettem a nyeregbe, szép testtartású, pompás lovaik voltak, hősnek éreztem magam. Kis lurkók mozit nézni jártunk az őrsre, hetente egyszer felzúgott az aggregátor. Nem féltem hát, hogy ezek a kiskatonák lelőnek, a barátját azért mégse lövi le az ember, akármilyen fontos is az országhatár. A madarak is minden szó nélkül átrepülnek. Az odaáti, vagyis a csehszlovák határőrökben viszont nem bízhattam, hiszen nem ismertem őket, ők se engem. Egyszer ugyan találkoztam velük, de nekik fogalmuk sem volt, ki vagyok én. Fekete klottgatyában, mezítláb hajtottam az úton a tehenünket, amikor egyszer átlegelte magát a határon és utána mentem a körtvélyesi legelőre, ahol gyanútlanul hersegette a csehszlovák füvet, amely láthatóan legalább úgy ízlett neki, mint a szögligeti fű. A hűtlen állatja!