Senki se hallja, mit őriz a kő magában.
Ismeretlen, csak az övé, mint a fájdalom,
a cipő bőre és talpa közé szorulva.

Ha leveted, a mezítelen fasorban megpördülnek a levelek.
Ami volt, már sosem lesz;
sem más jelek halma a porladásban.
Közeli ambulanciák szaga. Némán mész tova.

Amit magadban őrzöl, senki se hallja.
Kavicsod az egyedüli otthonod.
Épp most hajítottad el.

A munkások eltávoztak. Legjobb barátnőd
magára maradt a félig kész zöldövezet közepén.
Mintha lélegzetvétel nélkül szeretett volna tovább dolgozni.

Már annyi világot kiásott, de mintha nem látná,
hogy a talaj nem szűnik meg a föld alatt és egyre
nehezebb mélyebbre ásni, az apró lapátnak, amilye van.

Eljut majd valamilyen felismerésig?
A lepke csontig, a nyálból levő érméig, a süketnémák nyelvéig?
Vagy tán önöncélú lenne az odaadása?

Hogy csendes estéken elterelje figyelmét,
mint az, ki az ablakon át az egyre sűrűbb, fekete éjbe mered,
mely aztán benne mered egy egyre sűrűbb, feketeségbe.

Bárhová is mennél,
bárhol is vetődne idegenek közé az árnyad,
tudd, hogy oda, ahol várlak, nem térhetsz már vissza,
és az, aki rád vár, már nem én vagyok.
Ezért: az árnyak mentén járj. Repülő szőnyegként
emeljenek a légbe és vigyenek a szív másik oldalára.
Ott biztonságban mehetsz tovább és minden, mi marad,
a jövendővel keveredik majd.
Fehér lesz a véred, ami magában keresi majd az éjjelt.
Aludj el: hadd vigyenek a fagyos folyók virágba zártan oda,
ahol nincsen szomjúság és szabadok az erek.
Messziről érkezel,
átalakultan ébredsz a porzóban fel és érzed,
hogy ő is megérkezik, ki melletted alszik, a távolból.
Ismerd meg, tudd, hogy én vagyok az,
és hogy ismét otthon vagyunk egy újabb utazás kezdetén.

Zavarodottan teszed félre a lapot.
Még csak most veszed észre a rozsdás csat nyomot.
Egy befelé vezető út spirális jelét.

Mint láthatatlan fonál összefogta a világ minden cafatját.
Melengetett téged, magába tekeredetten. Foetusként.
Csupasz csigaként. Mint tömegsírban a test.

A világból sem elvenni, sem hozzátenni nem akar.
Nem művész, aprócska csat. Csak érintés okozója.
Valaki lehúzta. Ki, miért — nem tudod.

Azt sem, hogy mennyi lap veszhetett el.
Ujjaid végighúzod a nyomon és újrakezded az olvasást.
Előtted egy tér terében lévő tér nyílik meg.

E vers végtelen.

Elég volt. Ugyanakkor mégse, mégse számítottál erre,
hogy éppen most lesz vége, ily módon, de eleged lett.

Gondolataidba merülsz majd, melyek csak egyre maflábban néztek rád,
a szavak közt, melyek elfedték a senki hallgatását.

Ez egyáltalán nem végzetes. Távozásod csendes és észrevétlen lesz.
Egyetlen kakas se rebben fel, senki se tüsszent utánad.

Csak a sarokban hallatszik valami zúgás, mintha víz folyna az aszpirinra.
A pohárban ide-oda hánykódik Noé bárkájának fehér érme.

Üzenete és utasai nem maradnak életben.
A tabletta darabkái elszállnak, s megolvadnak mint a ciprusfák.

Az élet titka nem az, hogy ugyanolyan maradj. Ugyanolyan. Ugyanolyan.
Az élet titka, a zúgó susogásban van. S S S.

Elég. Elég volt. Idd ki ínséged. Fenékig.
Nem úszod meg gyilkos csomorikával, sem másfajta csellel.

Hajós sincs, ki átvinne, hisz nem létezik.
Semmi komolyság. Csak a szomjad enyhül. Legalábbis egy pillanatra.

Ha valaki meghal, nincs se éjjel, se nappal.
S te se, ő se vagytok jelen. Se itt, se ott.
A gáztűzhely felett apró lánggal lobog.

Tekintélytelen. Nem is élő, nem is holt,
mit tenyered védve óv.
Nincs mit kérdeznie, feleletet se ad.

Nem áll sem a jó, sem a rossz oldalán.
Sem hazugságot, sem igazságot nem ismer,
sem értelmet, se értelmetlenséget.
Sem a jövendőt, még a múltat sem.

Van, s közben még sincs.
Nem mintha létezne, de te is lehetnél.
Nem mintha nem ő lenne, vagy valami más.
Nem is levegő, nem is tűz. Se fénye, se lángnyelve.

Nem is szakadék, nem is remény.
Nem is igen, de nem se.
Ha valaki meghal, valaki mégse halt meg.
A kanócon kapaszkodott lefele, magába.

Feléje nyúlsz és kilobban.

Elviselhetetlen vizeletek bűzében férfi árnyak háta.
Mint valami kivégzési osztagé, csempék
sokszoros hatványát vizsgálja.

Előtted is fal mered.
A másik oldalról fehér fejét
egy hal átdugja, keresztül nem hatol rajta.

Ki akarja inni az egész világot, mit hátán hordoz,
levetni róla a felesleges emberi terheket.
Ki tudja, már rég megtette talán

s a férfiak arcán, vizelés közben,
megvillan Jónás alakja, halcsontok közé nyomódva?
Mi rejlik itt s odaát?

Milyen az emberi hang a piszoár másik oldalán?
Az emberek ott boldogabbak, örökké élnek, Fa hal?
Vagy nem is létezik másik oldal,

csak félelemtől feldúlt részeg alakok látomása,
hogy netán szomjas ajkad, Faronika*, összezárod,
s sárgult fogsorod igazságos ítéletként csikorog,
s herélés lesz a vég.


*Faronika halasszony, a szlovén mitológiában a "világhal", amely hátán hordozza a világot

Ki beszél, amikor nem a nevedben nyilatkozol?
Amikor megszólalásod nem valaki másnak a nevében szimulálod,
ám e hang úgy van jelen, mint egy spirituális szeánszon?
Csupán retro-lárifári, abrakadabra, aha, aha, blabla?

Előfordul, mintha általad a szél szólna. Mintha a bóra,
a kosava*, a passzát, a fagyos szibériai szél zúgna.
Megtörténik, hogy beszéd közben ezért láthatatlanok, tiszta hangként léteznek.
S mégse. Fordulatuk nem hoz változást.

Vagy pedig valahol közben megy végbe, ahol hullák érintik az élőket.
A cseppek, mellyel homlokukat lecsepegtetted, elpárolognak tenyereden.
Még egyszer megnyomod a műanyag dobozon a szürke gombot.
Még egyszer felbúg, de most hogy melengesse átfagyott karod.

Csupán abrakadabra, aha, aha, blabla. Mert semmi újat nem hoznak.
A benzinkút illemhelye ugyanolyan, mint előtte.
És te sem változtál meg. Csak valami a tenyeredet fújdogálta.

Nem tartod, de néha téged tart. Életvonaladdal rendelkezik. Karod szorításával.

Neve sincs a beszélőnek, amikor nem a nevedben szólalsz meg.
Sem otthona. Sem saját dolga.
Test nélküli névtelen, mindig útközben.
S útja utad is lehetne, fordítva azonban soha.


*Délkeleti szél a volt Jugoszlávia keleti részén, a Duna vidékén, amely az év hűvösebb évadjaiban észlelhető.