fehér csápjaival sok farém
nyújtózik az ötödikre felém
március tizenkilencedikén
Stockholm puha hideg betonba fullad.

belülről hűt ez a panel.
nincs olyan La Manche Channel
vagy mondjuk a pravoszláv templom
ott lenn a metróállomás mellett
ami még összeköthet.

vállamon a lányom.
kétéves lesz nyáron.
érzi majd hiányom?
holnap már Bizáncon
tapod megint a láb.

gyerekszemekből fénykorlát feszül
körém valaki terpeszül
korszakalkotó szándékaimon
akartam én de már nem is tudom
mi értelme a tompa ég alatt
beszélni tücsköt bogarat
tolvajt fogni meg madarat
fogatni úgyis elinal
a lét az ember olvasóival
mind a kettővel. pókfonálon
követek egyet még meg is találom
azt mondja felém jó napot
hol volt hol nem volt charme-ja megkopott
drága uram mit akar mindig
vegye észre mikor megintik.
közben mögém kerül a másik
ügyesen a nyakamba mászik
ott leül mintha lennék lóca
vagy egy fa és kiált nézd a bohóca
hogy veri magát mintha kéne
valakinek a szentbeszéde
akarásnak szarás a vége.
gyerekszemek most szomorúan néznek
látják apa már levitézlett
beléje sajdul minden szóatom
szeméből csordul pár homokszem
érzem is hogy magamra öregszem
s mert odvas fáknak külön-maraton
nincs apránként kivágattatom.

szavak híján hagytál
holtak felöklendezte csöndben.
két részeg vagyok a park szélén
egyik vizelni fog
sliccével küzd
nem boldogul
a másik csak bámulja őt.
sakkzseni a nő
mattot ad nekem velem
a néhány emlékezetes napot
áldozati hátamban hagyta
mehetek vétekkóstolónak
ez az én estem
vétek és gyétek
á híján
és szavak híján hagytál.

tudod volt ez a Finnegan
régen nem hagyott hidegen
most hová Yeats
s a többi?
talán kicsinosítsam lelkemet
elegyengessem azt a néhány ráncot
aztán hagyjam el én is Bizáncot?
s ha szemedben megint
pengéket hordozol
hová bújjak majd
hogy éljük túl

könnyű vers leszek nem komor
múló semmiség
ecsettel levegőbe
szavak híján.