...azonban meg kell említenem, hogy addig még igen fontos események történnek az életemben. Az egyik ilyen „esemény" — Nyarlathotep, a portás. Még sohasem találkoztam ilyen alakkal. Egyszerű, alacsony, első pillantásra jellegtelen kinézetű, nyugdíjas ősz bácsika, de stramm nagyon. Általában tornacipőt és fekete ruhákat visel. Kiderül, hogy híres családból származik, talán viking ősökkel, akik lassanként alkalmazkodni kezdtek hazánk éghajlatához és szokásaihoz, majd később komoly kitüntetéseket szereztek zavaros szabadságharcainkban. Egyik ősének becses portréja legtekintélyesebb múzeumunk falán lóg. Ő különben Töhötöm, a hetedik vezér, aki mellesleg villanyszerelő és kertész, valamint teniszedző is, és tagja egy ki tudja, miféle gerilla-hadseregnek, akik kipróbált fickókból állnak, és bár céljuk — ahogy akkoriban elmagyarázta nekem — nem az uralkodó kormány megdöntése, ahhoz nincsenek elegen, de képesnek tartják magukat arra, hogy — némi idegen segédlettel — létrehozzanak a Csendes-óceánon egy Új Pán Ördög Földje nevű települést, esetleg országot, valamelyik szigetcsoporton. A hely már biztosított. (...Így tehát ijesztő, homályos feltételezésekbe bocsátkoztam, hogy hol lehetett valódi énem azokban az években, amikor valaki más birtokolta a testem. A különös tudás és testem legutóbbi tulajdonosának furcsa életvezetése, ahogy mind többet tudtam meg róla emberektől, újságokból, folyóiratokból, egyre jobban megrendített... ...Lázasan kutatni kezdtem minden információmorzsa után, ami annak a másiknak a sötét években folytatott tanulmányaira és utazásaira vonatkozott.) Amikor nem az intézetben portáskodik, akkor az idegen milliomosok számára létrehozott clubban teniszpartnerként és egyfajta titkos irányítóként látja el a feladatait. Nyelvüket ugyan alig beszéli, de akikkel ő érintkezik, azok általában külhonban élő hazánkfiai, akik érdekes országunk vendégszeretetéért cserébe hatalmas bankókötegeket hagynak nálunk. Különben részt vett a Pusztító Háborúban is, igaz, akkor még csak tizennégy éves volt. Felsorolt szakmái ellenére, mégis elsősorban regényírónak tartja magát. Minden évben ír kb. egy vagy két regényt (mint itt a portásfülkéjében is, éjszakánként általában, ha úgy van beosztva — ennek tanúja voltam), és elkészíti azok rövidített tartalmi változatait. Mivel sok mindent kifecseg bennük, ezért gyakran megsemmisíti saját alkotásait, majd újraírja őket. (...Hallottam zavaros célzásokat szörnyű alakváltoztató képességükről, arról, hogy időnként láthatatlanná tudnak válni, míg mások szerint képesek voltak irányítani és fegyverként használni a nagy szeleket... ...Nyilvánvaló volt, hogy a Dicső Faj kétségbeesetten rettegett közeledő végzete — az, ami elől egy napon sokmilliónyi kifinomult elmét küldenek keresztül az idő szakadékán, idegen testekbe, a biztosabb jövőbe — kapcsolatban állt a Mérhetetlen Vének végső, sikeres kitörésével...) Főalakját Professzor Géniusznak hívják, Atlantiszon él, 12 000 évvel ezelőtt, és ma is. Engem pl. valahogy természetem alapján, kiváló titkos ügynöknek is el tudna képzelni. Egyikünknek sem adta meg ez a világ azt, ami járhatna nekünk, ezt gyakran megemlíti. Visszavonult, mégis kalandos életet mondhat magáénak, előfordul pl., hogy lövöldözésekbe keveredik, főként a club-bal kapcsolatban. A fiúk nem tréfálnak. Ha itt bármi baja esnék, mondjuk éjszakai portáskodása idején, lehet, hogy már a következő utcából előrerohanna egy fekete inges, és őt megvédené... (...Hárman ember előtti, bundás hüperboreusok voltak, Tsathoggua imádói; egy a rendkívül viszataszító csocsók közül; ketten a Föld utolsó korszakának pókszerű bennszülötteit képviselték. Beszéltem Jiang-Li tudatával, aki Can-Csan kegyetlen birodalmának filozófusa lesz Kr. u. 5000 táján; a Dél-Afrikában Kr. e. 50 000-ben élt nagyfejű barna nép tábornokával; egy Bartolomeo Corsi nevű firenzei szerzetessel a tizenkettedik századból; annak a Lomar nevű birodalomnak az egyik királyával, amely szörnyű sarkvidéken uralkodott, százezer évvel azelőtt, hogy elárasztották volna a vidéket a nyugatról érkezett tömzsi, sárga inuitok...) Ha akarná, bármikor megjelentethetne egy cikket pl. a Le Soir-ban is, munkahelyünk viselt dolgairól. Sokat tudott a főnökségről, a politikáról. A történelemről, a fegyverekről, az irodalomról. Hihetetlen történetei voltak nőkről, a tenisz-clubról, a környező országok államfőiről, az egykori Atlantisz és napjaink csendes óceáni szigeteiről. Ugyanakkor egy tökéletesen, szinte poroszosan lelkiismeretes, kétlábbal a földön álló ember volt, akihez sokan jártak tanácsot kérni, beszélgetni vele, vagy csak úgy a közelében lenni. (Ismét csak a sivatag volt, a gonosz hold és az ismeretlen múlt maradványai... ...A félelmes kamrákra, folyosókra és lejtőkre gondoltam, ahogyan álmomban emlékeztem rájuk. Vajon nyitva-e az út a központi levéltárba? Megint éreztem az ellentmondást nem tűrő sors ösztökéjét, amikor eszembe jutottak a félelmetes följegyzések, amelyek valaha ott pihentek a rozsdamentes fémből készült, szögletes kamrákban... ...Persze őrültség — de nem őrült vagyok-e én is, hogy idebotlottam egy hozzám hasonlóan eszement világ éji sötétjébe?) Valóban jellemezte valami elszánt harcrakészség, és ugyanakkor hatalmas diplomáciai érzék is. Egyáltalán nem látszott hibbantnak, még akkor sem amikor egyszer kb. nyolc perccel később ért be a portásfülkébe mint ahogy kellett volna, és nekem bizalmasan elmagyarázta, hogy egy fogadásról jön, az Idegenek Nagykövetségéről, ami egész éjszaka tartott. Mindent elhittem neki, és most is elhinném. Furcsának találtam, de nem elképzelhetetlennek, hogy valaki titkos gerilla-hadseregekkel álljon kapcsolatban, távoli országok diplomatáival, olyan nőkkel, akiket csak filmeken lehet látni, ősökkel, akiknek a képmásai legtekintélyesebb múzeumaink falán lógnak — és közben velem beszélgessen szakadt tornacipőjében, egyszál fekete ruhájában, hajnalban, életem első munkahelyén, egy alvilági portásfülke előtt... (Azután, épp amikor dél múlt — akkor jött meg a házmester és a szobalány —, angolul kezdtem motyogni: —„ ... a korszak ortodox közgazdászai között Jevon tipikus képviselője a tudományos összefüggés koncepciójának. Kísérlete, hogy kapcsolatba hozza a prosperitás és a depresszió kereskedelmi ciklusait a napfoltok fizikai ciklusával, talán csúcspontja volt a..." Visszatért Nathaniel Wingate Peaslee, az a szellem, akinek időszámításában még mindig az a csütörtök reggel volt 1908-ban, amikor fölnézett a dobogón álló viharvert asztalról a közgazdaságtan hallgatóira.)