2008 nyár
Czapáry Veronika

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Czapáry Veronika
A Nagyi táncolt
„A napsütésben ezek gyönyörűek, ha van időm, leülök, és nézem őket."
(Borbély Szilárd)
Elmentetek a temetőbe, ott laza úrfelmutatást játszottatok, mindig minden csendes halállal mondta, hogy rendben van, és olyankor nem volt törvény, egy lépcsőházban laza kövületeken néztétek a várost, nem hazudtatok, pedig minden arra épült, és fontos lett közben az élet, az utazások, kő, kissé kísérteties viszonyok, viszonyok, melyek a semmiből állnak, azért hazudsz, hogy életben maradj, azért nézel meg minden bokrot, már csak a mozdulat szabadsága számít, egy rendszer, ami fényes, és édesen mondja, hogy kicsinál, higgyél neki, aztán ne higgy egyetlen szót se, felálltál és gyenge lettél, vonatok jönnek-mennek, és járókelők, mindannyian elmondtátok a csöndet, hogy kristályos simaság az élet, de az élet, az élet nem számított, elhagyatott a város, a pillanat, amire rátaláltál, elmondod neki, az éden, mintha tobzódva élne, tobzódva nézné a világosságát.
Tudod te minden szavát.
Azt mondja, keserű halállal halt meg, örültél halálának, nem érsz te semmit, olyankor nem volt törvény, meg tudta tenni, nem váltott le, nem nézett fekete hajjal hosszan el az éjszakába, ezek itt az álmodozó siralmai édes, gyönyörűen élvezte az életet, de az élvezet poklot keresett, a gyönyörű lármában minden probléma őrjöng, sikítanak a problémák, guvadt szemekkel nézed, ásítozol, ezek itt az álmodozó siralmai, egy csapongó lárma, mosolyogsz, kedvesek, fiatalok, szépek itt a lányok, élni kell, ne mondjál semmit, kísérteties csöndben ázik, előtted egy élet, nem történt meg, egy ritmusban mondja a végén vizesen, árván, hogy közeli a tél, hosszú a világosság, sikít, szomorú és olyankor mint egy narratív formában ott maradtál, ti laza úrfelmutatást játszottatok, édesen mondja, csönd lesz, higgyél neki, kristályos simaság a város, zuhan át az ágyról a földre, kemény tavasz, nem változtál semmit, a narratív formában ott maradtál, tavasz közben gondolkozol, milyen az életed, milyen is az életed, igazi zörejek, életerős tévedés, a marionett bábuk forognak, csuszamlást érzel, Nabokov nézett, hosszan fejtette le a köveket, Lolita sudár alakját, fehér voltál, és az ütődéstől kiszolgáltatott.
Mostanában gondolt rá, Dédike egy fehér lány lett, kifestette magát, ruhája is szép, a szerpentines nyár, kacérkodott, egy társaságba járt, a társaságot ki tudja milyen kötelék tartja össze, biztosan rakta rá elcserélt életét a többiekre, akik a budapesti házakból nem láttak mást mint Dédikét fetrengeni, komótosan járt.
A Nagyi táncolt és felejtett, táncolt és felejtett, nem akartál hinni neki, arcából mosoly fakadt, egy medúza karja, ott létezik minden kő alatt, a szövetségesek összefogtak, te tudod az élet nehéz ügy lett kicsim, annyi maradt meg belőle még, hogy arctalan vándorlás, mosolygása sárga réz lett, nem kegyetlen, a társadalom berendezkedése kétes, nem számolod a várost, keress olyan formát, ami szeret.
A problémák kicsi berendezkedésből állnak, a halott formák alján újra élnek, a tánctól soha nem védett, a Nagyi köteléke kékségből áll, a budapesti házakból, ahogy én láttam őt és Dédikét, Johanna fehér szobáját, meggyőződtünk, nemcsak mi látjuk így a világot, rákérdeztél, sikított végül, a sapka, mosolyogsz, a betűkben van megtelepedett szabadságod, ott maradtál, Johanna szobája csend volt, a kísértetekből állt, fehér függés, mindennap zuhantál, a hosszútávfutó magányossága, a zuhanás alatti kertben a nap, fürdés és sikítás, az élet, a mozdulat szabadsága számít, édes egyedüllét, mást látsz benne, laza kövületeken nézitek a várost, utazás, kő, kissé kísérteties viszonyok, kristályos simaság, jó kiinni belőle mindent, egy bogár még elvihető, a zivataroktól is félsz, nem kiabálsz, csak nézed, mi az igazság, mondom, az asztal, rájuk sem nézel, ők komolyan gondolják, százezer.
A Nagyi egy budapesti nő volt, némán nézte magát a tükörben, a Dédikének beszélt, és ők is látták Dédikét fetrengeni, igéket mondott, bámult, beteges vagy te Dédike, a Nagyinak a ruhák lettek fontosak, nem a Nagyapa, nőisége számolt rám, mindennap új arcokat hordott, szerette a galambokat, nem őrült meg, csak sétált, fontosabbak lettek neki a székek, mint a Nagyapa, kő, kissé kísérteties viszonyok, az ilyen kislányoknak, mint én, jól kell kinézniük, mondták, az úrilányok kesztyűt hordanak, mondta Dédike, mi Budán lakunk, nem Pesten, ez fontos, azóta Pesten laktam, de visszaköltöztem Budára, a Nagyi mindennap beparfümözte magát, ugye kicsim, mi nem rontjuk el, gyűlölöm őket, mert szép és mindenkire rámosolyog, simán csinálta, a Nagyapa üvöltve mondta, te kurva, és hogy keserű a tél, a Nagyi megmosdott, megfürdetett, néha nem ítélkezett.
Hogy ez mekkora boldogsággal tölt el.
Fürdés, sikítás, és az élet, mindannyiszor elmondtátok, megnéztük az átkot, szövegszerűen fogalmazunk, az elátkozott ítéleteitekből épül fel a város, nem nézünk tévét, lassú ébredés, azt mondom kék, ez is egy álom, jöjj közelebb, vitatkoznak az igazságért, el kell döntenünk, melyik olyan, mint én, nem fél, hiszünk neki, az álmodozó siralmai, melyik jön előbb, szépnek mondható, ritkuló szemek, látlak-e még, fény az utcákon, hiszünk neki, a szobákban rámtaláltál, koncentrál, melyik fa alatt, betanult ítéleteitekből áll össze a város, az igazságok, kő, kissé kísérteties viszonyok, a szabadság forma, ami megtalál, elmentetek a temetőbe, ott laza úrfelmutatást játszottatok, minden csendes halállal mondta, hogy olyankor nem volt törvény és keserű a tél, ezek itt az álmodozó siralmai, kedves.
Nem mondtam semmit, a narratív formában hihetetlen módon ott maradtál, a vonaton állunk, megtalállak, nézd meg, hülyeségeket mondok, rám találnak, minden mondat számít, fontos a történetük, az elhasználódott cserepek.
Laza papírszeletek, miért is?
Apám ötezer forintot adott karácsonyra, lassan a fülébe vájtad zúg a telefon, fontos a története, felhők, amikor nem vagy, történeted lassú legyen, mocskos, kegyetlen, és árva, a jelentésük nem szól, üvöltesz, a tél, meg a nyár, a mondatok szabadsága számít és a gyáva önazonosság, mit keres itt, angyalszárny, magába foglal, elvisz, a Meg Nem Érintett hozzám beszél, tudod te a halálát, fülembe suttogja, nem vagy.
Fél a kísértetektől, kíváncsiságod a sátán, jól néz ki, meglepő a karácsonyi utakon, amikor az árnyak, a készülődés elrettenthetetlenül ragyog, kúszva jön felém, el kell mennem, utazni, utazni persze, hangtalan, tulajdonképpen nem vagy, sárga fürdés, sikítás és élet, hány fiú szerepelt a történetben, mindegyik otthagyott, megnyugtató bizalom, a hajadon táncol, nem szereti a kislányokat, kék, fehér, Greenawayre gondol, nézi a tévét, helyreáll a csend, lassan lett árva és kiszolgáltatott, gondolja el, milyen a nyárban minden éjszaka túlélni és kép, jó lenne, ha lenne végtelen, beszélget a virágokkal, bámulja a várost, sárga fehérség, melyikben vesszünk el, áztat, belemerültél, zuhanás, meleg kába fény, a kád, csak én, csak én, csak én, esős szél, szerelmem zöld szemekkel, aztán látod egy üzenet, a kényszerítés maga az élet, sms, hány évig kell ott laknod, táncol, te imádod azt, amikor meghal, beledöföd a kést, fölösleges neki elmondani, nem tudja meg senki.
Gondolj a legrosszabbra, ami megtörténhet, a reggel üveges szemekkel néz rád, Dédike kék csontos kezéből árad a hidegség, megint szörnyeset játszik veled, megbilincsel, nyomogatja a kezeidet, minek ide szoba, felébresztettelek, kacag, üvölt, vele nem lehet viccelni, a Nagyi is bejön, széthúzza a függönyöket, zuhan rá a fény, a postaépület, a csönd is, furcsák az álmok, olyan, mintha nem lenne semmi, beáramlik, kúszik, kicsi fehérség, mennyi idő kell még ahhoz, hány ezer év még, hogy kecsesen, árván, mosolyogva átömlik a szobán a tél, fel kell kelnem, a fürdőszobában te rendezgeted előre a jelenetet, a buszok is egy teremben ülnek, a lányok, elfelejtettem, a fürdőszobában kihalásznak, miért akarod, miért akarod.
A készülődés, a karácsonyt várjuk, csak fehéret érzel, a medúza karja szép, nincsen vége, tudod te jól, a világosság lila csönd, az élet, koncentrálsz milyen szép, le lehet vele lefeküdni, fojtogató düh és pára, a kesztyű, kilépsz belőle, folyosó, keserű a tél, lépcső, persze megrohan, arctalan vándorlás lesz a keze.
Fehérség gyere közelebb, kis testem kész a zuhanásra, laza kövületeken nézitek a várost, kikel, zuhan is néha, fontos lett közben az élet, az utazások, a kő, kissé kísérteties viszonyok, viszonyok, melyek a semmiből állnak, szembetalálkozol vele a folyosón, megígéri, hogy elviszi veled a képet, a mozdulat szabadsága számít, a történetben árva, nem akarod, hogy erőfeszítéseket követeljen, már mindegy, teszel az éjszakáért, ne tedd azt, hogy kibírj mégegy csöndet, a nem létezőnek találmánya, nem vagy, látod a nap esztelen számolásba kezd, a fények mögül rátalálsz, fürdés, sikítás és élet.
Hajnalban úgy szerettelek, ti laza úrfelmutatást játszottatok, és kövületeken néztétek a várost, van fehér testem, kihalászol mindent.
Az idő végzetes kicsavart rongy, felkel, üzleteket lehet kötni vele, a felettes én, az ablakod behúz, egy óvatlan párnán megkefél, rongyokból összevarrt üvegszilánkok, a darabok, a felismerés, hogy a tévedés a felismerés, az ünneptelen létben a hangok, nem, nem, annyit mondtam már el, nem számolod, hófehér kéz, az ismétlődésben meg lehet kérdezni, a kesztyű, jelentéktelennek tűnő részletek, nap, kivált a dobogás, úgy égetné el, aztán jelentéseket teszel, kicsavart rongyból összerakott város, fontos lett közben az élet, az utazások, kő, kissé kísérteties viszonyok, történetek, melyek a semmiből állnak, a forró lárma, zűrzavar, nem kell visszalépni, rájössz, nem lehet kitépni, eső, benne vagy, egy folyamatos írás, óvatlan párna, nevettek egyet, fénytelenebb létből előkerülő hangok, visszazuhanás, mondatok tegnapra, holnapra és szállóigék.
A madarak szárnya, a valóság puha kába.
Régen az iszapos úriasszonyok kesztyűben jártak, forróságot tett testűkre a betű és kiengedte az eleveneknek a fényeket.
Figyelmeztetlek titeket, legyetek vidámak, terveket szőni, megnyugtatni, minden nap megtörténik, simahátú éden, csöndben ázik, nem születik meg újra, tudod te jól, ő az eleven, pedig százezer, engem kinevez, esténként kínál meg vacsorával, játszik velem, simogat, minden beszélgetésnél újratölt, mindig minden teljes halállal mondta, hogy parancs a lét, legyél te is egy szereplő, érzed idegen, és százezer, szeress szelíden, elmondom neki, hogy valami újra lehetetlen, megmenteni, nekem is kell az a város, simogasson a pillanat, elszakadnak tőle, ilyenkor sajnálod őt, hadd legyek formázható, ázott halott fehérség, újra nyitott, nem tudom, csutakos, teremts újra, nem lehet tönkretenni a sivatagot, pedig százezer, a város, kedves és szép, elmentetek a temetőbe, ott laza úrfelmutatást játszottatok, néztétek a várost, fontos lett közben az élet, az utazások, a viszonyok, pedig minden arra épült.