Kónyról az a mendemonda járja, hogy a legények felhúztak a templomtoronyba egy bikát, hogy lelegelje az ott kisarjadt gazt, s ahogy a szegény pára nyelve már kibukkant, egyikük felkurjantott: Nídd, már kanyarintja!!! Nohát, ezt csak az irigyek találhatták ki, nem bírván el, hogy a szorgos, jóföldű faluban oly szép templom épült: az oltárképén röpülő mellvértes Szent Mihályt tán maga Maulbertsch vagy legalább valamely követője festette... Azért a Sopronba vonatozó diákok sose mulatszották el az ablakból kilógva jó hangosan megkérdezni az állomáson ácsorgó helybelieket: Kérem, itt húzták fel a bikát a toronyba? A kónyi fiatalok tehát küldöttséget szerveztek a diákvonatokhoz, hogy válaszolhassanak: Itt-e vagy se, de azóta is minden marha ezt bőgi!
Hanem ha a toronyig nem is jutottak, a kónyi bikák olykor valóban elszabadultak, s ilyenkor az aprónép visítva bújt a konyhaablak mögé, míg a Férfiak lefogták a nekivadult jószágot s visszavezették az istállóba. A városi sápadtarcú vendégek arra is csak az ablak mögül pislogtak, ha az istennyila csapkodott, s labdányi jegek terítették földre az óriásdáliákat. A Keresztapák, ha villámlott, hátuk mögött a kezükkel titkon jól megzengették a tetőjavításhoz odakészített bádoglemezt s elkiáltották magukat, Ohó, nyakunkon a vihar!, s nagyot derültek, ahogy a Sápadtarcúak szaporázták a ház felé.
Misére menet a Sápadtarcúak zavartan lépdeltek a sötétkendős Asszonyok kérdéseinek kereszttüzében, No meggyüttetek? Osztán hun jobb, Pesten vagy Kónyban? Micsoda kérdés. Hát hol, Kónyban. Ahol a vasárnapi konyhában szent borzadással lehet lesni az áldozati baromfit, hogy tekergeti a nyakát a Keresztanyák kezében, s később, ahogy a lefittyedt fejű csirkehulla belemerül a kopasztáshoz forralt vízbe. Ahol színről színre látható, milyen egyszerű lépés vezet létezésből a nemlétezésbe. Ahol a temetőben meseszép családnevek zenélnek a kereszteken: Rehöreg, Tuba, Énzsöl... Ahol minden nyáron megnyitja sötétkék tükrét a Tündértó, hogy jegeshideg mélyébe nyeljen egy óvatlan gyermeket — mindig Bennszülöttet, az öldöklő Tündér csak a helybelieket kívánja... Ahol a fekete éccakában rémesen villan a foghíjas töklámpás vigyora, és a dunna alatt kushadó Sápadtarcú hallja, hogy a járdán közeledik a kopogás... De a Bennszülöttek, rémségek mindentudói megnyugtatják, hogy ez csak a Rémon Pali, aki rajzszögbe lépett, ám nem érzi — az még a tarlón is át tud futni mezítláb, olyan vastag a tapla bőre.
Kónyban Hanynak hívják a láp maradékát, ott gőzölög a kukoricás alatt. A Bennszülöttek fia lidércet mutatni vitte oda a Sápadtarcúak lányát, de rendesen csak óriás szúnyogokkal találkoztak, akik dagadtra csípték őket — lidércesnek ez is épp elég lidérces volt... Kónyban tűzből volt a nyár, égette a talpat a mezei út pora. A teknővájó cigányok nyaranta megjelentek ebben a forró porban, hogy varázslatos beszédjükkel elkápráztassanak Sápadtarcút és Bennszülöttet egyaránt, majd kitörjön az élénk cserekereskedelem a pudrékkal: kisbicskáért süteményt, vitrindíszért nádpikulát.
Kónyban a Nagyapáknak akkora vázas biciklije volt, hogy óriásiakat zúgott vele a Sápadtarcúak minden fia, aki csak kipróbálta. Még kecskeviadalba is lehetett keveredni vele: történt, hogy a kormányozhatatlan batár egyenest a baknak ment neki, s az még fel is öklelte az estéből föltápászkodó riadt kis szemüvegest. Hanem a kónyi Nagyapák biciklijén az ormótlan kormány végén úgy ragyogtak a fényesre kopott sárgás fafogók, mint az óarany.