Mint egy pohár vízbe dobott hasonlat, úgy oldódik az ember egy átlagos etesi udvar átlagos nyolcvanezer szál füvén. Nyár van, pezseg a lét. Pezseg a tyúkok nyakán végig (laza kotkodácsolás), pezseg a meg-meginduló fuvallatban, az utcából valahonnan rántott hús és uborkasaláta illatát hozza a szél. Végigpezseg az utcán is, ráragad a fűrészhangra, és a hang-illat-hang kombináció lassan hozzám ér. Nem Budán lakni, délben füvön feküdni, az a világnézet. Lassan elhelyezkedem a falumban. Nem tör, nem kényelmetlen. Ugyan nem simul második bőrként rám, de szeretem.
Én minden évszakban szívesen gondolok a nyárra. Nyáron is. Ahogyan a lombok megszűrik a fényt, két fotoszintetizálás közt épp átfér egy gyerekkori emlék. A forró szurok a talpon, az esti bicajozás, na meg a szerelmek, ≥7 év.
Diszkrét és szinte észrevehetetlen az átmenet, de a szénaboglyák és az Életveszélyes Helyek aztán valahogy átváltoznak ismerős épületekké, családi házakká. Utcasorrá, településrésszé. Ég és föld távolsága megfeleződik, és mégis, ha felnőttként ugrasz le ugyanarról a tetőről, nagyobb eséllyel töröd ki a nyakad. Ez jó egyébként, faluban felnőni, változatos lehetőségeid vannak a nyakkitörésre. Padlásról háttal leesés, gőtés-piócás patakban játszadozás, biciklizés éjjel lámpa nélkül, korcsolyázás alig befagyott nádas tavon. Ehhez képest a felnőttek lehetőségei a társas szórakozást tekintve jóval redukáltabbnak tűnnek.
Egy budapesti barátom szerint egyébként sokat dobna a kis falvakon, ha nyitnának valami nem hétköznapi helyet a jól bevált, de lassan unalmassá váló kocsmák mellé. Etesnek jót tenne például egy leszbikus bár, mondja, amolyan posztmodern fonó, a kukoricafosztás és egyben a családtörténetek továbbhagyományozásának huszonegyedik századi színtere.
Véleményem szerint a Marit, a Bajnokot és a Csikóst egyik nem képviselői sem cserélnék semmiért: hosszú évek óta rendíthetetlen és közkedvelt színterei a megfáradt lélek és test üdítésének (hideg kóla) — több-kevesebb sikerrel persze, de ez már a műfaj sajátossága. Másrészt nem mondom, zavarba jönnék, ha lábamhoz térdepelne egy-egy etesi bokor, és mégis, sok minden összeköt a faluval. Etes tudja a nevem, és én is ismerem az övéit, Hencse, Guba-hegy, Dutkos. Mindezt árnyalja egy kis palócos szín, nem feltűnő, de fontos, mint egy leheletnyi smink, amelyet észre sem vesz az ember, de üdíti az összképet. Vonzóvá teszi a tekéntetet.
A falumra gondolást persze belengi a nagyszülők sparheltjének melege, a húsos tulipánok illata a kertben, és nem felejthető az útpor és a focipálya, a kéknefelejcs virágzika nagypapám előadásában. Ma már a kábeltévé és az internet is hozzátartozik persze. Ahogy Pópa Böstyi, Borka mamó, Nagy Szeg és Kis Szeg is. Mindegy, hogy régi vagy nem régi az emlék.
Meg-meglebbennek a levelek, húsz és harmincöt közt az elnyújtott kooooot-koot-kot már evidencia, hozzátartozik a falu akusztikai bázisához. Álomba ringató természetes otthonosság ez. Délutánra-estére, mikor már nyúlnak az árnyékok, összegyűlik egy törülközőnyi gondolat. Az utolsó talán a szeptemberi ég, oldalt nyitott, még épp befér nap is. Alatta én az almacsutkámmal, akárhány évesen, mert ez változatlan. Ezt hozza az ősz. Néha fogom valakinek a kezét közben, néha csak a színes leveleket nézegetem. Gyűjtögetek, aztán elteszem télire, s ezt csinálom tavasszal is, amikor ráhajtom a fejem a gyümölcsfák illatára.
Jó érzés lapítani Etes füveit. Szeretem, akár az udvarunkban, akár a dombtetőn. Ha erre jársz, ideülhetsz egy kis időre a helyemre, a Nagy Fa tövébe. Egy bizonyos szögből látszik a mi házunk is. Aztán elüldögélhetsz valamelyik büfé udvarán egy sör mellett, arra gondolva, hogy milyen lett volna mondjuk itt, ebben a nógrádi faluban felnőni.