Tegnap sötétlőn közelgett a tenger.
Vénasszonyi füleim hegyezve
hallottam, mint emelkedik és rendül meg a levegő.
hallottam, mint nő túl a fák lombozatán.
Ketrecükben nyugtalanul remegtek álmukban a nyulak.
A sötétben csukott szemük ragyogott, a spaletták
becsapódtak és elfeledett testem léptei
az elhagyott helyiségekben meg-megcsúsztak. Magam vagyok.
Koponyámban a csend egyre sűrűbb, mint az agyag.
A távoli szobákba ragyog. Mind eltávoztak.
Váratlan halállal és búcsúzással. Lassú haldoklással
s búcsúzással. A távozás, mint a halál. Egyáltalán a különbség
miben áll? Aztán a telefonkészülék búgása fölötti
hosszas görnyedés. A hallgatás megszámlálhatatlan impulzusa.
A család szétoszlott, világgá ment, eltűnt,
mint zene a térben. Az emberek elszélednek,
világgá mennek, eltűnnek, mint a fény,
ha forrása kialszik. Egyre kevesebbet alszom.
Lehet, hogy ez az életet meghosszabbításának az orvossága.
Az alvás nem más, mint a halál utánzása.
Csak forgolódom a lepedők közt. Tüdőm
kitágul és kiapad, mint a tenger.
De nem is figyelek már erre. Egyre könnyebbé válok
és megyek össze. Egyre kevesebb helyre lesz
szükségem. Egyre kevesebb levegőt tolok el.
Egyre inkább érzem: verébbé válok.
Az éji szellő folyton-folyvást sárga port seper
ébrenlétembe. Belőle állítom össze női sikolyom,
mit elástam az óceán mélyébe,
amit a bárkák közt hallottam,
az élet és halál határán.
Nem ismertem az ő nyelvét,
de a hang röpte szólt, hogy igényli a fényt.
Akkor még nem értettem. Most már igen.
Számomra is a legnagyobb igény a fény
megléte. A fényességben elviselhetőbb a magány.
Téves az a meggyőződés, hogy a sötétben nyugalomra lelnek
a szemek. Csak a fény hoz számukra nyugalmat,
a tárgyakon a megvilágított részek.
Az állatok éberek és a virágok szirma nyitva.
Egyszerű az üzenetek váltása.
Életet adhatok nekik, nevelhetem
és szeretettel öntözhetem őket, amit valaha
a hozzám közel állóknak adtam. A szomszédok,
akik elhaladnak a ház előtt, megszólítanak.
Amikor velük beszélgetek, mindent feledek.
Ha magamban beszélgetek, mindenre emlékszem.
A spaletták becsapódnak és a tengeri só hóként hull a fűre.
Az éji madarak a halak nyelvét kezdik el beszélni.
Karom, melybe az öldöklés angyalai
jeleiket égették, megtöri a homályt.
Ott a hátsó szobában találja magát,
ahogy elalvás előtt gyermeki szemeire húzza takaróját.
Minél inkább távolodom az idő körvonalán,
annál inkább indulásom felé érkezem.
Testem dimenziói is egyre inkább
a kezdetekéhez válnak hasonlóvá. Ott
a hátsó szobában ma talán egy ismeretlenre
akadok, akinek az elméje reszket és énekel.
Felém nyújtja karját és ösvényt tapos a folyón át,
a túloldalra visz engem. Minek is ez a bolyongás?
Az egész csak fantáziálgatás. A poláris
éjjel behúzódik a nappalba mélyen. Jóllehet a vért hallom,
mely ereimet megtölti, az ébrenlétből nem lelek
kijáratot. Ha éjjel felkelsz,
elcsoszogsz a konyháig és ott találkozol
egy emberrel, aki a hasadban növekedett,
tudod, hogy még van remény,
tudod, rajta át költözöl a jövőbe.
De mind elmentek. Jóllehet néha úgy tűnik nekem, hogy
nyomokat hagytak maguk mögött, mint a képeslapokon,
amiket a nagyvárosokból írtak nekem,
melyeken az utcákat
sokkal később is maradandóan fonják be autók
reflektorai, hogy már réges-rég eltávoztak
a messzeségbe. A madarak hangjukat
visszakapják. Nemsokára megvirrad.
Kérésem még egyszer meghallgatásra talál.
Felkelek és a kertbe megyek.
Bekukkantok a ketrecekbe, vajon elcipelt-e
a sötétlő tenger pár nyulat helyettem.
Mindig azt hiszem, azért jutott nekem
annyi év, mert másoktól elvették.
Magamat kérdezem, vajon nem létezik-e valamilyen
átlagos év, amellyel valaki játszadozik,
aki nem tud számolni, akiben nincs meg az összhang
és egyensúly érzéke. És mert, úgy
mint mások, nem ismerek másfajta
módszert a halandók kezének megbosszulására,
egyszer a közeljövőben
megérintem az egyetlen fát a kertemben, melyen
mindig verebek ülnek. És azzá válok,
ami már régóta vagyok. Magányos fa.
Bőröm lesz a kérge.
Ha néha majd az emberek visszatérnek,
gyermekeik elpihennek az árnyékomban.
És ha alszom, úgy alszom, mint egy fa.
És ha utazom, úgy utazom, mint egy veréb,
aki mindig megmarad fészke közelében
és sohasem költözik el délre.

Semmiféle megvilágítás a diplomata szalonokban, miniszterekkel való
kézfogás és kézcsókok az attaséknak.
Semmiféle vacsora királyokkal&törzsi vénekkel, amikor zavarban vagy,
hogy nem tudod helyes sorrendben használtad-e az ezüst evőeszköz-
készletet s ujjaidat, a csiga háza a dekoltázsban találja magát
vagy a szomszédos asztalnál ülő dámák maradandó ondolálásában,
állkapocs a pezsgőspohárban, mindent összevetve
pedig a naplóban és az emlékezetben.
Semmilyen fesztivál&felolvasás — Ah, micsoda eminens társaság.
hadd hulljon rám Alfred Nobel dicsfénye és dinamitja
vagy pedig legalább a Pulitzer-díj csillagpora. Három napig nem is
mosakszom és kefélem le magam. A talentum biztosan ragályos.
Semmiféle éjjeli hívás a fordítóktól. — Vagy nem látjátok ezeket az illuminációkat?
A láthatatlan dinamó újfajta energiát produkál. Ha majd
nem lesz elegendő nafta, az autókat és a repülőket ez hajtja.
Évek óta földalatti járatokat ások, tanácskoztam,
korrespondenciákat gondoztam, reszkettem a jobbak és
a hanyagabbak előtt. Senkit se engedtem a közelbe.
A zsenge szellők egyből elém toppannak és portalanítják a lábamat.
Nem cserélek le három közepesen hosszú verset, miket lingua
francára ültetettek át, két haikura, melyek szlovénra lettek lefordítva.
Ha önöknek nem tetszik az átváltási árfolyam, szükség szerint
lemondhatok a fogkefémről, a feleségemről, a vakgőtéről [1] az idriai
csipkéről és a villákról.
Semmiféle arckép és titokzatos szillopszizmus a Fiatal konstruktorban.
az Asztrofizika kezdőknek, s a Termeszek és menyétek neveléséről c. folyóiratokban...
Semmiféle könyvek lemérése és fiákeres bérlése, se gyaloghintó, se teherautó,
hogy köteteidet a kiadó házához cipelje — de még az előtte
elküldött körlevelek se kellenek, ha hirtelen nem sokszorosítjátok
és nem hozzátok le minden redakcióban & rubrikában, beleértve a Világot
a Riportok és érdekességeket, a Sportot, a Szikrácskákat és a Gyászjelentéseket,
lángra gyulladnak ágyaitok & számítógépeitek, sáskák raja támad
majd rátok, így is úgyis kiszárad majd gyanús
újságírói vénátok.
Semmi pohárköszöntő, a generációk közé való beépülés —
ha kitartó és kedves maradsz, a kanonizáltak közt találod magad.
Semmi jöttünk, hogy uralkodjunk, fantasztikus kereskedelmi
utazókkal rendelkezünk, akik tizenöt nyelvet beszélnek, beleértve a
szvhálit és a szanszkritot. Titkárnőink percenkénti 500 leütésre képesek.
Felvettük a kapcsolatot az eszkimókkal, Új-Guineában és az Atlantiszon
az emberevő törzsekkel. Utoljára Ghánába faxoltunk egy autohton
üveg bort és lipicai lovat.
Folyton-folyvást bezárjuk termeink ablakait, de a szél mindig
megleli a réseket és folyton-folyvást szétszórja
az alá nem írt papírokat a szobában.
Semmi iskolán kívüli tevékenység.
Semmi irodalmi esten kívüli tevékenység.
Semmi irodalmi tevékenység.
Hagyd, hogy mások hordozzák vállukon a Parnasszust, a Panteont,
az Akadémiát, a díszdoktori titulust és halhatatlanságot. Furikázzanak
elsötétített üvegű limuzinokban. Hadd tépjék le róluk a
groupies-ek a ruházatot. Hagyd a political correctness-t. A világ és az
állam rendezését. A te dolgod az, hogy a halastó mellett üljél, nézd
a kacsákat, lassan idd a vizet, olvasd a Keresztelő a Sávicánált [2] & a Dumát [3]
és etesd a harcsákat.
Semmi. Semmi. Semmi.

A költészet nem a nagy durranással kezdődik, hanem visítással.


[1] A Postojnai-barlangban található Proteus anguinus — egy barlangi vakgőte-faj — (és az Isonzó pisztráng) csak Szlovéniában él.
[2] utalás France Prešeren (1800-1849) művére
[3] utalás Oton Župančič (1878-1949) azonos című versére

Negyven évvel ezelőtt Gagarin az űrbe katapultálódott.
— A föld kék volt. Angyalokat nem látott. Köztünk jártak.
Ezerkilencszáznegyvenhét éve Krisztus szétszórta gigantikus
auráját Palesztina hegyeiben.
Sötétedett, amikor meghalt a kereszten. Neki könnyű volt.
Tudta, hogy néhány nap múlva a Galileai-tó partján állhat
s felismeri vizeket érintő hangját.
Nyolcvannyolcadszor élted át ezt a napot és sohasem
rezzentél meg. Nyolcvannyolcszor voltál az isteni
Numerológia észrevétlen jele. Csak a böjtölés és várakozás létezett,
hogy jönne már létre a világ. A virágzás ideje a fákon
s hajtások a földben. Az idő, hogy az emberek a földre üljenek és
elterüljenek a magas fűben. Annak az ideje volt — de most eloldalgott.

A múlt század kezdetét homály fedi. A háborúk,
melyekre nagymamaként emlékeztél, feledésbe
merültek. Auschwitz. A másvilág első hívásai.
A zsidók a kéményen át hagyták el a barakkokat.
A cigányok szintúgy. A halál Németország mestere.
Elfeledettek. Felnőtt gyerekek. Elköltözöttek. A ház felépült.
Kúszónövények nőtték be. Hajnali ébredések. Munka a mezőn. Kis ködfelhők,
mint tenger a völgy fölött. Az érett gabona, mint láng az égen. Korai
halál. Hibás diagnózisok. Klinikák poláris fagya. Egy lépésre tőlük
pedig a magas hullámzású élet tengeri habja,
nevetés, mely másoknak jutott. Homály borítja. Fehér templomi harang-
torony a hegycsúcson, mint a hajóorr, mi sehova se fut ki. Homály fedi.
Nyulak. Tyúkok. Kertek. Mezők. Gyümölcsösök. Már a múlté. Az évente
újra meg újra elfogadott és várva várt élet. Az órák csendes szövése.
Láthatatlan hálók, jóságból és bátorságból szőve. Elfelejtődtek.
A test görcsbe állt. Felkészült a kimúlásra. Még egy ember
távozott a faluból. Még egy csillag kialudt. Minden veszve. És
a Létezők emlékezetének hosszú folyosóiban ismét meglelve.
A szavak, mint a szélbe szórt hamvak. Halál, fájdalom, veszteség,
együttérzés. Üregesen visszhangzanak a néhány pillanatra
megmenekültek ajkai közt, a hús üressége. Minden a hús üressé válása.
A ruhák. A szobák. A szemüvegek. A kert. A fogprotézisek.
A gyűszűk. A papucsok. A cipők. A csend.

Az első hetekben lassú menetben vonulunk végig a Földön,
nélküled. A Napnak támaszkodunk.
A melegség ígéretekkel biztat minket. Ideiglenes megoldásokkal,
ámításokkal. A szélnek támaszkodunk. Furcsa egy faj — láncokban
a tagok. A születés s a halálozás bináris rendszerében számok.
Amikor erőnk fogytán, egy másik rátalál. A rómaiak Ostiába
távoztak. Nekünk sehova se kell mennünk. Eljön hozzánk a tenger,
a pázsit, a hegyek, a gabona. Jézus Atyja oldalán ül. Megszoktuk, hogy
higgyünk ebben. Gagarin lelke a pályáján kering. Minden emberi
megalomániának megvan a maga határa. Ebben nem hiszünk. Te úton vagy,
férjedhez, legkisebb lányodhoz és sógorodhoz. Hozzá kell szoknunk,
hogy higgyünk ebben. Mondd meg nekik, hogy az ikrek törékenyek,
de te mindig bátorságra tanítottad őket. Jól van. Mindennek megvan
a maga rendje. Ha megérkeztél, jelentkezz. Nyitott szemmel alszunk.
Mélyeket lélegzünk. Jeleket várunk. Felszáradtak
a könnyek. Eső verte őket és porhanyós a föld.

Jó, ha az életből életbe költözhetsz.
A levegő megposhad, a tömeg elviselhetetlen.
Az öregek azt beszélik, hogy minden velük
végződik, a fiatalok, hogy minden velük kezdődik.

Kitárod az ajtót és távozol, semmid sincs senkinek.
Nyomokat hagytál hátra, de mégse, ujjlenyomatokat, dehogy,
talán eltelt esztendők illatát (hiszen a szerelem
illata nem szűnik meg), azt se, lényegtelen. Idézni

fognak, majd tisztelettel és félelemmel beszélnek
rólad, a hülyeség és rossz ízlés meg-
testesítőjeként mutatnak be, lényegtelen.
Minden egyirányú utca valahol véget ér.

A dolgok mit sem érnek, ha nem magaddal szembesítenek,
mint ez a késő délutáni nap, mint az elveszett melegség,
mint a levegőből kiszakított szellő, a levelek mindkét oldalát
beszínező. A szavakat megunod és abbahagyod.

Az őket elválasztó csend, az is valahol véget ér. Marad
az üvegen csókolózó két darázs és a Joseph Cornell-féle
dobozokról szóló meghatározhatatlan előadás. Az utcáról
felszedett eleven idő és a nappal a képzelet használatára.

Marad az a másik. Az éden, mely nem a kizárólagosság miatt
csendes. A pokol, mely nem a kizárólagosság miatt statikus és
veszélyes. Marad az a másik. Költőnek lenni szélsőségesen
unalmas; csak a gépeléshez használod a karokat.

Kémények, katlanok a dantei pokol tornácából,
régi lokomotívok asztmatikus lehelete, villany-
erőművek Moloch torkában, a mutánsok szájában,
Metropolisz egy elnyúló medence lábánál.

Merre vagy, Vladimir? Hol vagy, Majakovszkij,
hogyan láthatod a vakondok foszforeszkáló agyát,
kik lábaim alatt a szart rágcsálják,
a futurista víziókat, indusztrializált civilizációk
krómozott gépeinek munkás-emberi diktatúráját,
Podbevšek [1] frenetikus szavalását,
mellette pedig a könyvmolyok szelíd sóhaját,
akadémikusok orgazmusát, Kosovel [2] manifesztuma halott,

meghaltak, a vörösök közé ment s elvitte a tüdőgyulladás,
meghaltak, a vörösök közé ment s elvitte a tüdőgyulladás,

Trbovlje [3], Isten meghalt, kiáltotta Nietzsche
és elfelejtette hozzátenni, hogy Isten Trbovljében halt meg,
egy lyukban, mely számtalanszor bekötözte a forradalmat.
Tíz évvel azelőtt, hogy Hitler valódi borzalmat
keltett, tökön rúgta a jólfésült
orjunašokat [4],
tíz évvel azok után, amikor titeket bekötözött szemekkel
és felpöckölt szájjal a paradicsomba vittek, a vakondok remegtek.

Trbovlje, az avantgárd újbóli szülőhelye.
Laibach [5] a cementes szarból csinál pénzt!
Laibach a tökénél fogva húzza az egyetemes közösséget!
Laibach üresfejű nekrofileknek diktálja a divatot!

Átutaztam Cleveland-en és Pittsburg-ön,
a szlovénség szeme fényén és megtekintettem
szülőhelyem asztrális projekcióját.

Sehol se lelem a helyem.
Egyáltalán mit is csinálok itt?
A spanyolfalak méhéből felém mosolyog a csend.


[1] Anton Podbevšek (1898-1981), az első avantgárd szlovén költő
[2] Srecko Kosovel (1904-1926) a szlovének jeles, avantgárd költője
[3] Ljubljana és Celje közti bányaváros a Száva partjánál, U. Zupan szülőhelye
[4] A jugoszláv nacionalista szervezet tagjai, akiket 1924-ben a trbovljei bányászok szétvertek
[5] Laibach - Ljubljana németül