A Negyven Éve Történt c. folyóirat munkatársa arról értesült, hogy annak idején egyedülálló eseménysorozat történt Taron, a Nógrád megyei kis faluban, ma már községben. Munkatársunk odautazott, és a falu legidősebb nénijétől, Rozi nénitől érdeklődött az eseményekről, aki ugyan korát nem árulta el nekünk, de mi tudjuk, hogy őt már 1967-68-ban is a falu legidősebb nénijeként tartották számon a százegynéhány évével. Rozi néni születése óta Taron éldegél egy égig érő diófával az udvarán.

— Rozi néni, elárulná a hosszú élet titkát, és mesélne arról, mi is történt Taron negyven éve?

— Hát, drágaságaim, ennek hosszú történetje vóna... Először is nem mindegy, hol él az ember. Én itt születtem Taron. Gyerekkoromtul a jó mátrai levegőt szívom, meg a Csevice vizét iszom. No, kedveském, biztosan nem tudja, mi az a Csevice. Van itt egy vőgy, a Csevice vőgy. No, abba' fakad egy forrás, ami gázos-kénes vizet ád. Én mindennap elsétáltam oda, megmerítkeztem benne mezítelenül, meg egy demizsonnal haza is vittem belüle és aznap csak azt ittam. Másnap a Poklos forrás felé vettem az irányt, abba fürödtem, meg egy demizsonnal abbul szakasztottam. Sok gancát ettem, tudja kedves, az a krumplis étek pirított hagymával. Amikor a csevice vízé' mentem, akkor eligyekeztem az arborétumig. Na hallott arrul a Kisasszon? Nem? Na az kicsit föjjebb van a hegyen, Fenyvespusztán, egy nagyszép, fás erdő vóna az. Nagy fák vótak ott, biza. Vót ott egy fa, égigérő, mint az én diófám, egy vót belüle... tán valami cédrus, nem igazán értek hozzája... na abbul szagótam mindig, ott jártamba. Átjárta a bensőmet, teleszíttam magam véle.
Oszt minden nap el kőtt menjek apám után, ahol dógát végezte... na a jóapám vót, hogy Tar Lőrinc váránál szántott, akkor oda kőtt vigyem néki az ebidjit, amit jóanyám főzött. Sokszor futólépisbe, mert közel vót a tari templom hozzája, oszt ha a déli harangszóig nem értem véle oda, jóapám nem ette meg az ételt. De odaértem én többnyire, oszt leültem véle a templom tövibe a hűsre, hallgatóztam a harangszót, lestem a templom falait, csudultam a hagyma alakú tetejt, a címereket a kapun. Kisasszonkám, nézze meg maga is... a legszebb templom, messze vidéken!
No, aztán ha jóapám az erdőbe dógozott, no akkor oszt sokszor elvitt az Ágasvárra magával. Amikor meg a Fehérkő bányába dógozott... no, azt nagyon élviztem, gyűjtöttem a fehérköveket... amikor meguntam, átszaladtam szembe a Vaskőbányába meg a Dácittufa környékire.
Oszt a szénégetők is ismertek éngemet... de jó élet is vót az! Amikor meg nagy nyári melegem vót, akkor meg a Zagyva vizibe fürödtem, de legalábbis a lábomot áztattam, mer' hát a legények fejest ugráltak abba... hajh, szép is vót az!
No, de mér is jött a Kisasszon Tarra?
Ugye arról a kis Bibók Bettiről akar hallani, aki megidézte Krisztusprisztust? Nahát, vót a faluban egy kisleány, Bettikének hívták. Csuda egy kislány vót! Eleven, cserfes, szőke, hosszú hajú. Francos egy leánka vót. Édesanyja pesti lány, büszke, szép, édesapja tari legény. Nem messzi laktak tőlünk a szomszéd uccába, no a Bettike sokszor elszökött hazulrul. Keresték, keresték, oszt mindig nálam találták meg. Beült a diófa alá, vagy fölmászott arra, oszt ott bujkált, azt hitte, nem lássam.
Szóval mondom, huncut lánka vót az. Anyja, apja dógozott a városba Pásztohán, tudja Kisasszonka, a szomszéd település az. No, az apja ott dógozott valami gépüzembe. Emlikszem, mindig motorral járt be kora hajnalba, olyan ódalkocsis fekete motorpárral. Az anyja meg Jobbágyiba járt a varrodába, a reggeli, hatos vonattal. No ez a Bettike otthun maradt, Magdus, az apjának a nővére, meg a Nagymamu lakott még abba a házba. Reggel, amikor ébresztették a kisleánt, csak lássák, hogy hát ez a Babi télvíz idején nyári, piros babos szoknyát tett ki a kislánkának! Pedig az nem úgy vót! Hanem a kis Betti cserélte ki a téli ruhát a babosra, amikor jóanyja elmén dolgozóba! Oszt utána meg alvást csinált! A Magdus meg rájaadta a szoknyácskát, a piros babosat, meg a harisnyát, oszt azt húzta a kiscsizmájába meg a hócipőt reá...ismeri a Kisasszon? Az a fehér gumikapcsos, amit a csizmára kellett rakni, hát, hogy ne ázzon be.
No, ez a Bettike a nagy hóba abba botorkált az óvodába, fel a templom mellé. Jó kis út vót az annak a kisleánnak, vagy két kilométer. A hó is nagy vót, nagyobb, mint a kislánka. Magam is, meg Bettikéék is itt laktunk a vasút közelibe, a templom meg a falu másik végibe vót.
No reggel Magdi bontotta fésűvel a hosszú haját... idehallott a sivítása, meg is szökött sokszor! Fésületlenül ment az óvodába a kis mafla.
Oszt útközbe a kis Bettike betért a bótba, szerette a mazsolát, mindig vett magának egy csomaggal, felíratta az anyja számlájára. Hanem amikor az édesanyja ment a bótba a fizetés napján, no akkor vót képedés! Akkora vót a számlája, hogy ihaj! No akkor vót is visítás este, ahogy hazaértek! No akkor szökött hozzám igazán! Bújtattam, oszt késűbb hazakűttem, nehogy baj legyen belüle. Édes kisleánka vót... amikor a Magdus a tésztát nyújtotta, meg vagdosta a metéltet, no ez a leánka az asztal alul lopkodta a nyers tésztát... nagyon szerette... teleette magát, oszt utána két napig feküdt, mert belekelt a gyomrába. Amikor a nénje, a Magdus sütötte a vasbakalácsot meg a krumplis laskát, alig várta. Bettike markostul tömte magába! Oszt minden estére tejbegrízt kért Nagymamutul, de nem ám akárhogyis! Csak folyósan kőtt néki. Nagymamu megcsinátta, hígra, folyósra, de a kis franckarika nem ment bé idűbe, oszt megkeményedett a gríz. No, nem is kőtt néki úgy! Főzetett újat, addig-addig csipcsipcsóka hisztimóka, hogy Mamu megcsinátta néki sok kakaóval meg cukorral. No, nem is vót sovánka a leánka.
Apukája nyáron minden nap hozta motoron az ódalkocsiba a mézédes görögdinnyéket, de akkorákat, hogy jutott még a szomszédoknak is. No, akkor lehetett Bettike nevetését a legjobban hallani, amikor megérkezett jóapja és hozott néki Kresz csokit, ha megérdemlette.
No, történt egyszer, hogy megtanítottam ennek a Bettikének, hogy úgy kell köszönni a faluba, ha lát valakit jőni, hogy „Dicsértessék a Jézus Krisztus!" Azt is mondtam néki, hogy ne fáradjék el a szájacskája, elég, ha azt mondja, hogy „Jézus Krisztus". Erre majd az asszonyok meg emberek, hogy „Dicsértessék! Ámen!"
És útjára kűdtem.
Később hallom ám a faluba, hogy Bettike úgy köszönget, hogy „Dicsértessék a Krisztusprisztus!", meg hogy „Krisztusprisztus". De nagy hangon ám, még az ucca túsó ódalára is kiabált, szógalmasan. Mondogattam néki, de hiába, a Jézus Krisztusból csak Krisztusprisztus maradt.
Oszt egy nap az édesapja korábban ért, gondóta, elibe mén a kisleánnak az óvodába. Nohát lássa, ahogy közeledik az úton, hogy a kis Betti sétál markába mazsolával, ugrándozik, egyszer csak átalszalad az úton ippen egy autó elibe, átkiáltva a túlsóra, hogy „Krisztusprisztus". Hajszál híján elcsapodták a kisleánt! Az asszonyok meg emberek tátott szájjal lesték. A kis Betti kacajtott, mint aki jó végezte dógát, oszt felkiáltott: Ti is látjátok a Krisztusprisztust? — és kacajost visszaszaladt jóapjához.

Hát kedveském, akkor oszt ott vót a Jézus Krisztus és nagyon szerette azt a leánkát.
Mostanság meg az a szóbeszéd járja, hogy mán fölnőtt korába úgy tíz évvel ezelőtt vót egy karambolja itt a falu határába Tarjánbul Pásztohára menve. Be akart gyünni Tar felé megnézni a házat, ahol nevelkedett. A kukoricásba röpült 25 méterre az úttól. A rendőrök se hitték el, hogy van élő az autóba, amikor Bettike kiszállt és azt kiabálta: „Dicsértessék a Krisztusprisztus!"
Hát mondom magának, Kisasszonka, akkor is ott vót Jézus Krisztus és megtartotta Bettikét. Köllött is, mer három leánka maradt vóna árván utána. Szerethetik őt ott fönn. Mer nem lett semmi baja egy-két kék fóton kívüle.
Az bizonyos, ha Taron jár, Krisztusprisztus megmutatja magát néki.
Tudja, nem messze van ide a Sztupa, az a buddhista szentély ott a Cserhát felöli ódalon. Na, onnét jó lehet látni a falut meg a hegyeket. Azt mondják a tariak, sokszor megfordul ott Bettike. Ül, néz Tar felé békésen és mosolyog. Boldogan.