2008 nyár
Ladányi-Turóczy Csilla
Budapesten született 1971-ben. Irodalomtörténész, költő, műfordító, szerkesztő, mese- és prózaíró, blogger, két kisfiú anyja. Tagja a Palimpszeszt Kulturális Alapítvány kuratóriumának, a nemzetközi Artúr Társaságnak és a Mediterrán Tanulmányok Szövetségének. A Palimpszeszt online tudományos lap felelős szerkesztője, a Prae irodalmi folyóirat társszerkesztője. Írásai magyarul, portugálul, spanyolul, franciául és szlovákul jelentek meg, regényeket, novellákat, ifjúsági szakkönyveket fordít, számos kötetet szerkesztett önállóan és társszerkesztőként egyaránt. Sárkánynyelv című, 2006-os verseskötetéért 2008-ban Fehér Klára különdíjat kapott. Sünkő című varázsmeséjét 2006-ban a Napkút kiadó adta ki. Több meséje jelent meg a Nők Lapjában illetve az Irodalmi Centrifugában. A HogyÖt antológia szerzője. Blogjai: http://carmesina.blog.hu és http://szexcsatakanno.blog.hu
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Ladányi-Turóczy Csilla
Fotóalbum
A Nyakaskő Biatorbágyon
Csak egy vastag nyak, mint Jabbaé a Jedi visszatérben. Nem éppen Alpokbeli csúcs. Biatorbágy és a Pecató között. Leginkább arra emlékszem, mikor havas volt a táj, és csak ez a cseppet sem esztétikus, ráncos nyak meredt vagy gubbasztott a tetején, tejfölös éggel körülvéve.
Ritkán másztunk fel rá, télen soha, pedig nagyon szép kilátás nyílik onnan Páty felé egy nagy halastóra, amelynek jegén néha, nagy hidegekben csúszkálni is lehetett.
Budán laktunk, vasárnap délelőttönként, ha esett, ha fújt, mindig felkerekedtünk apuval és a húgommal a heti kötelező kirándulóprogramra, és egy időben rászoktunk a biai Nyakaskő környékére. (Bia anyai nagyanyám szülőfaluja.)
Régi Wartburgunk szolgált szállítóeszközül, amely születésekor citromsárga volt, aztán karosszériacsere folytán khaki; később új motor került belé, és ezért mi, gyerekek, illedelmesen megsirattuk. Úgy gondoltuk, hogy a lelke, az a jó endékás Wartburg-lélek a motorcserével végképp odalett.
Gini kutya, a szálkásszőrű tacskó élvezte leginkább ezeket a kiruccanásokat a nyolcvanas évek közepén. Fiatal, agilis vadászkutya volt akkoriban, mivel kis termete ellenére nagyon gyorsan tudott futni, seperc alatt képes volt eltűnni a magas fűben vagy a fák között nyáron, de a nagy hó, főleg, ha a szél befújta a mélyedésekbe, eléggé megnehezítette a mozgását, ilyenkor el mertük engedni. Folyamatosan a hó alatt tartotta fekete orrát, sőt, gyakran csak a feneke látszott ki a nagy fehérség alól, amelyet hosszúszálű fűfélék szakítottak csak meg a bokrokon, fákon, földből kiálló köveken kívül. Sok vadnyúl kószált arrafelé, és Gini valószínűleg arról álmodott, hogy lövünk egyet neki, mert arra semmi esélye nem volt, hogy akár közelébe kerüljön egynek is. De sosem adta fel a kutatást és fáradhatatlan volt a rohangászásban.
Liával, a húgommal gyakran vonszoltunk alkalmas lejtők felé egyetlen szánkónkat, amelyen meg kellett osztoznunk: nagy nehézséggel újra és újra felküszködtük a magasba, hogy utána egy pillanat alatt lecsusszanjunk. Apu szerint a szánkózás értelme nem a lecsúszás, hanem a hegynek felfelé menetelés, kúszás, nyögés. Gini kutya azonban még a csúszás röpke örömét is képes volt tönkretenni, ha szabadon engedtük, mert állandóan ott ugrált előttünk, mi pedig, hogy ne csapjuk el, folyamatosan fékezni voltunk kénytelenek. Mikor végre visszatettük a kocsiba, ugyanolyan elánnal kezdte a tappancsába fagyott hógalacsinokat szedegetni és köpdösni, mint amilyen energikusan viselkedett a kiránduláson. A pofaszakálla is mindig tele volt ezekkel a makacs hógalacsinokkal, azokat mi próbáltuk kitépkedni, bár sokkal könnyebb lett volna megvárni, hogy elolvadjanak a langyossá váló kocsiban.
Ritkán járok arrafelé, de ha a Nyakaskőre gondolok, mindig eszembe jutnak Jean Marais filmjei, amelyekre egész héten ünnepélyesen készültünk a húgommal, pedig már akkor majdnem húsz éve elavultak voltak, naivan romantikusak, tele ártatlan szerelmekkel, csihipuhival, patetikus hősiességgel és gyenge viccekkel.
Képzeletemben Jean Marais fekete-fehérben táncoltatja lovát a Nyakaskő tetején, és valahol a csöndes biai dombok között ott rejtőzik egy rablóbanda, amely csak arra vár, hogy a már nem is olyan ifjú hős alaposan ellássa a baját.