Kár a borítóért. Egy ilyen kötetcím — melyet amúgy nagy, vörös betűkkel olvasnánk szívesen — mellé sokkal markánsabb, figyelemfelkeltőbb, leginkább pedig a jelenkor szokásainak, esetleg elvárásainak megfelelő véres, de legalábbis fenyegető képre lenne szükség. Tetovált alkarú, vídia-tekintetű nyomozó, és az ő legfőbb ellensége, a pszichopata kíméletlen bűnöző, aki oly könnyedén öl, mintha csak... akármit csinálna, mondjuk.
Amint azonban kinyitjuk a könyvet, beleolvasunk egy-két szövegbe, érteni véljük a nem-merészelést. Nagy Lajos válogatott novellái egészen más világból potyognak elénk. Egy végletekig barbár korból, amikor még dúlt az emberek közötti egyenlőtlenség, akinek hatalma volt, visszaélt vele, akinek nem, az sohasem kapott belőle, és örült, ha él. Egyesek önfeledten múlatták az idők, mások addig gürcöltek, míg végül éhen haltak. E nehezen elképzelhető időkben, bizony, egyes művészek egyszer csak nem bírták tovább, és a gyengék, rászorulók felé fordultak, hogy felhívják a közömbös világ figyelmét az égbekiáltó igazságtalanságokra. Elsősorban ezen alkotóknak köszönhetjük, hogy végül megérkezett szép új világunk, hiszen addig-addig foglalkoztak a témával, míg a legelvetemültebb feketéző is megkönnyezte a kávéház ablaküvegének támaszkodó éhes kissrácot, gondoltuk.
Szerzőnk az egyik legjobbja e szellemi úttörőknek, jelen kötete ezért nagy kedvvel olvasható végig. Mondhatjuk ezt annak ellenére, hogy jól megszokott, utóposztmodern — talán hiperbarokk — olvasmány- és szövegélményeinkhez képest már-már szerzetesi puritánsággal szembesülünk a viszonylag hosszabb, bonyolultabb írásokban is. Történeteinek jelentős része, sajnos, ismerős valahonnan. A három éhenkórász , a Lyukas harisnya és A talált húszas játszódhatna akár most is, sőt, játszódik is, legfeljebb nem tudunk róla.
Volt idő, amikor Nagy Lajost azért kellett volna szeretnünk, mert az akkori kultúrpolitika szerette az egyszerűsített irodalomfelfogást, ami annyit jelentett, a bűnös múltat szidni kell, a(z akkori) jelent meg dicsérni, pontosabban, amennyiben az első kitételnek eleget tett valaki, elfogadták, elismerték. Szerencsére a mi kiegyensúlyozott mostanságunkban ilyesmiről szó sem lehet, a szépirodalom az szépirodalom, azonos önmagával, jelentsen ez bármit. Közben pedig mégis ott motoszkál bennünk a gondolat, építhető-e egy egész életmű gazdag vs. szegény, gonosz, de sikeres vs. rendes, de kudarcos és a többi típusú ellentétpárokra. Hol van akkor a szerző? Nem didaktizál túlságosan?
A címadó novelláról kellene még talán beszélnünk, de akkor odaveszne az addigolvasás heurékája, pedig annál kevés fontosabb van. Gondoljunk csak bele, már filmet is, könyvet és minden mást is úgy kezdünk el, veszünk meg, hogy előtte jól elolvassuk az ajánlót, a kivonatot, így viszont fel vagyunk készülve minden eshetőségre, hiszen tudjuk, miről szól a soron következő műalkotás, ami nagyon rossz, mert nincs meglepetés, vagyis igazi katarzis.
Ezért csak azt kell szem előtt tartanunk — szigorúan méghozzá! —, hogy miután elejétől végéig átúszunk Nagy Lajos Razzia című novelláskötetén, és ajánlani akarjuk másoknak, nem mehetünk bele a részletekbe, nem mesélhetünk el senkinek mérnöki alapossággal egyetlen mondatot sem, hiszen akkor megszűnne a varázs, és jól becsapnánk magunkat is meg a másikat is, aki amúgy jót akart. Szerzőnk viszont nagyon boldogtalan lenne, ha éppen miatta csapnánk be egymást.
Csak ez a míves borító ne lenne! Még mindig inkább: éjszakai városháttér előtt karba tett kézzel, szigorú tekintettel Nagy Lajos. A neve és a kötet címe is dombornyomott, szerzőnké arany, a címé vérvörös: Razzia.