Hároméves voltam, mikor a papámat kinevezték a dunaújvárosi Papírgyár igazgatójának, így szüleimmel és újszülött húgommal Budapestről Dunaújvárosba költöztünk.
Nem jártam óvodába, így a mamám tanította nép-és gyerekdalokkal felvételiztem a város nagyhírű ének-zenei általános iskolájába,
a „Móriczba".
A kétszintes épület földszinti folyosóján hozzám hasonló, berezelt gyerekek ültek a szüleik ölében.
Aztán behívtak egy finom fa- és öreg könyv illatú félhomályos szobába, ahol üveges szekrényekben és különféle méretű asztalokon fura jelekkel teleírt papírok álltak nagy tornyokban. Nagyon barátságosak voltak a felnőttek odabenn. Nem féltem, csak valami megilletődés-félét éreztem. Akkor léptem fel életemben először közönség előtt. Előadtam a repertoáromat, majd különös ritmusokat tapsoltak nekem, amiket meg kellett ismételnem.
A felvételi sikerült és 1. a osztályos tanuló lettem.
A „Móriczban" a zenei tagozatosoknak egyenruhájuk van; a hétköznapokon kék kockás inget hordtunk, amit fellépések és ünnepélyek alkalmával kis kék selyem nyakkendő egészített ki, melyre fehér hárfát hímeztek.

Az írás, olvasás, számolás mellett hamarosan tudtunk kottát olvasni, furulyázni, néptáncolni tanultunk, kórusban énekeltünk.
Kórusban énekelni fantasztikus dolog volt.

Főként több szólamú Bartók- és Kodály-műveket tanultunk.
Ha az ember többszólamú művet tanul, egész lassan tapogatódzik előre
a kiosztott kottákban és sokáig nagyjából csak sejtései vannak, milyen is lehet a mű egészben. Én mezzo voltam és ügyeletes alt, ami azt jelentette, hogy ha a darab csak két szólamú volt, akkor én az altot tanultam.
A húgom szoprán volt és ezért nagyon irigyeltem, mert gyakran tűnt úgy, hogy a szopráné a főmotívum, a mezzo meg az alt gyakran csak brummogással festi alá a szoprán hosszan ívelő dallamát. Ha olyasmiket tanultunk, amiről már a szólampróbán nyilvánvalóvá vált, hogy csak egy töredéke a nagy egésznek, elkeseredetten vártam, hogy végre összpróba legyen.
A gyakorlás hosszadalmas és néha unalmas folyamat volt. Vagy azért, mert nem ment, vagy azért, mert úgy éreztük, hogy megy már.
Mikor próbáljuk már végre össze az egészet?
A szólampróbák osztálytermekben voltak, padokban ülve olvastuk a kottát,
az összpróba viszont a zsibongóban a dobogón, ahol szólamonként felállva próbáltunk össze a darabot.
Már ez a körülmény is érzékeltette, hogy közeledik a végkifejlet, és mikor mindenki tekintete tanárnőnkre szegeződött, majd intésére elkezdtünk énekelni, egyszerre összeértek és értelemmel teltek meg a részletek és valami lenyűgöző, hömpölygő folyammá, nagy közös, majdhogynem fizikai érzéssé váltak. Aki ezt még sosem érezte, elképzelni sem tudja talán azt az eufóriát, amit a zene okozni tud. Mindenkinek mosolyognia kellett, miután lecsengtek az utolsó hangok, és mikor később felzúdult a közönség tapsa is, már mindegy volt, hogy nem szoprán vagyok.