nem ebben a világban — egy másik bolygón éltem, túl az Óperencián és az égi Meridiánon, a Csorgó másik partjánál is messzebb, egy elvarázsolt kertben, ahol folyton termő málna nő, Zülfikár, a fekete kecske basáskodik, és a rózsaszínű Náni malac túr. Rózsával befuttatott verandánkon a béke méhe zöng, és bent, a levendulaillatú házban anyám órái kergetik az időt.
Apám falusi orvos. Rendelőjében mennyezetről függő, harisnyás karbidlámpa ontja a fényt, nappalinkban azonban petróleumlámpa világít. Apám amellett olvas vacsora után, vagy áthoz az ebédlőből egy karos gyertyatartót, és a szeszélyesen ficánkoló lángocskák alatt lapozgat egy vaskos kötetet. Néha feláll, árnyéka a plafonig ér, nyújtózkodik, azután kimegy egy percre. Odasomfordálok az asztalként szolgáló nagyláda mellé — kolozsvári dédanyám kelengyéjéhez ácsolták a kiegyezéskor —, feltérdelek a masszív karosszékbe — ebben meg makai dédapám pipázott a boldog békeidőkben —, és megnézem a lapjaival lefelé fordított könyv borítóját, de nincs rajta kép. Felemelem, hogy belenézzek. Tudni szeretném, mi az, ami úgy leköti apámat, hogy engem észre se vesz, de ott is csak betűk sorakoznak. Csalódottan becsukom, és elrebbenek, mert nyílik az ajtó. Apám bosszús: Miért nyúltál a könyvemhez? Most kereshetem, hol hagytam abba! Rossz kislány, mars ki innen ! Felemel a grabancomnál fogva, mint macska a kölykét, és már kívül is kerülök az ajtón. Tücsökhangú, istálló- és akácillatú falusi estében találom magam, lábam alá készséges kerti ösvény tekeredik. Kecskeszarvú holdvilág szólít meg elébb, aztán tompán unkogó békák: Hová mész kislány? Nem félsz a sötétben?
Nem én, megyek a Városba, válaszolom magabiztosan, megyek Makóra! Magam sem tudom, honnét az elhatározás, de elindulok a behajtott kertkapu felé, onnan ki az utcára, s tudom, addig lépegetek majd a holdfényben fehérlő, poros kocsiúton, amíg a Városba nem érek. Nincs az messze, az autóbusz is milyen gyorsan odaér! Örül majd Örzsi nagyanyám, ha becsöngetek. Honnan csöppentél ide bogárkám? szorít kalácsillatú melléhez. Nem vagyok benne biztos, hogy elérem húzós csengőjének gömbölyű rézfogantyúját, de ez részletkérdés, most nem töprengek rajta. Inkább kinyitom az ólat, mert Zülfikárt magammal viszem útitársnak, ha elfáradok, fel is ülhetek rá. Eddig ugyan még soha nem tűrt meg a hátán, de ez most eszembe se jut, már látom magamat vidáman kecskegelni a Város felé.
A tót ruhámat is elvihetném, jut eszembe. Aznap hozta meg a varrónő, apám csináltatta, mert látta, hogy milyen vágyakozva nézem a pitvarosi lányok ünneplőjét. Vasárnap mindig beszólnak a mi Katkánkért, együtt mennek a lutheránus templomba, misére. Kék, zöld és rózsaszín brokátselyem rokolyájuk virágként ring derekuk körül. De nincs idő holmi szoknyát keresgélni, sietnem kell: reggel piacra megyek nagyanyámmal, a makai piacra, ahol bronzszínű veres- és ezüstös fokhagymák, fodros kelkáposzták, narancsszín csőrrel sápogó rucák várnak, riadt pillantású gyöngytyúkok piros folttal a fejükön, és bókoló virágok, harmatos salátafejek, visító malacok, meg tejfel, hogy megáll benne a kanál. Sárga vajdarabok frissen mosott lapulevélen, nagy, kerek sajtok, aranyló méz és mézeskalácsos és halsütő meg lacikonyha. Tengernyi nép hullámzik a fényesre kopott, gömbölyű utcaköveken az oszlopos megyeházától a városházáig, és azon is túl, a gimnázium kétemeletes bástyatornyáig. Ide járt apád Attilával, mutatja kevélyen felszegett fővel nagymama (de nem a kamasz költővel való ismeretségre büszke, hanem a fiára, akit taníttatott), és álla alatt szorosabbra húzza a delinkendő csomóját. Egyik kezében füles vesszőkosár, garaboly, másikkal az én kis praclimat fogja, el ne vesszél bogárkám, ennyi embör közt sose tanállak mög. Hetipiackor úgy hömpölyög az emberár, akár a fékevesztett folyó; a főtérbe torkolló utcák mindenfelől ontják a tanyai szekereket, gabonás zsákokkal, hagymával, jószággal megrakottakat. Bársonyfejű papucsban csattogó, kendős asszonyok özönlenek és talicskás férfiak Szentlőrinc és Újváros tájékáról.
Nagyanyám a Vizes utcában lakik, ott, ahová majd egyszer, harminc évvel később, felnőtt fejjel férjestől, gyerekestől odaköltözöm, jaj, hány fényévnyi messzeségben leszel már akkor, nagymama!, közel a várost átszelő hadak útjához, a negyvenhármashoz, ahol mindenkor a történelem masírozott, egyszer nyugatról, másszor — legtöbbször — keletről rontva a Városra. A végtelenül távoli jövőben, a huszonegyedik század elején kamionok ezreit hordja majd a hátán, szemben, Virágék vaskapuja fölött látni fogom, hogy úszik el fekete árnyuk a narancsszín éjszakában.
De Nagymama idejében stráfkocsi is ritkán téved a Holt-Maros medrére épült Vizes utcába; kotlósok kárálnak az árokparton, borító alatt; csibék gurulnak a friss füvön, akár faluban is lehetne, egyik sarkán azonban a négyszintes Landeszmann malom, másikon a parókia és az ótemplom hatalmas tömbje emelkedik. Fehérre meszelt, kősisakos tornya akkora, hogy majd hanyatt esek, mire pillantásom fölér csillagos gombjáig.
Túl a templomon lakik Pénztárca Úr, nagymama öccse, a Városnál van, pénztárnok, bogárkám, nem pénztárca, háza mellett a Nagyér folyik, utána már a Főtér következik. Villanykarók szegélyezte, kikövezett kocsiút vezet odáig, ritmikusan klakkog a lovak patkója, zörögnek a szekéroldalak, a járda sima, szürke aszfalt, szélén japánakácok, tövük körül gyűrű alakú, keramittéglával szegett nyílás, hogy a gyökerükhöz jusson az esővíz, törzsükön cifra vasrácsból szoknya. Nekem ez jelenti a Várost, meg a fiákerek sora a tér közepén trónoló, pompás Korona Szálloda mellett, csíkos mellényes, keménykalapos kocsisokkal, térdükön stanicli, töpörtyűt falatoznak belőle nagy karéj foszlós, fehér kenyérrel. Az átjárónál kerek hirdetőoszlop, ráismerek a pemetefű cukorka képére és a Szent István malátakávéra. Balra a városháza tornyocskás oromzatán óra — ez az a mindig fél ötöt mutató érdemes klepszidra, olvasom majd húsz év múlva egy Tömörkény-novellában —, mellette a rejtélyes nevű Bérpalota, cikornyás erkélyei mögött hercegnőket sejtek. Széles párkánya alatt gömbölyű fészkek százai, fecskék cikáznak körülötte. ĺvelt sarkán patika, de nem olyan, mint az a vén, vidéki gyógytár, amiről majd egyszer a Szegény kisgyermek panaszaiban olvasok; ez szép és elegáns, nehéz tölgyfapolcain díszes flakonokban színes porok és folyadékok, mérgek, borzongok meg riadtan, ám a pulton csiszolt üvegkehelyben tarka gilisztacukor hívogat.
Szemben a gimnáziummal egy másik palota áll, úgy hívják, zsidótemplom, piros téglából épült, fénylő bádogkupoláján napsugarak szánkáznak, körötte egymáshoz tapasztott, vénséges házak, akár odaát a fecskefészkek, zegzugos közök, kaftános, hosszú szakállas öregek bóklásznak arra, mellettük komoly arcú, pajeszos kisfiúk.
A Városban, ahová Zülfikár mellett poroszkálva igyekszem, a hajnalt a jeges, a tejes és a szódás hozza, az estét pedig villanykörték pazar fényében útra kelő rikkancsgyerekek; azest, azest, kiabálják a korzón sétálgató, Korona-kertbe igyekvő elegáns népek közé furakodva, gömbölyű labdát rugdosnak maguk előtt, a holdat, mögöttük a főtéri házak üzletsora: Pollák bácsi méteráru boltja, Iritz és Diamant üveges, Schelb cipő- és Stühmer csokoládéáruda, a Páger-drogéria, az Istók és Ember patika, Lélek és Mózes cukrászda, Bolygó és Börcsök fényképészek, Baranyi és Sánta órások, Hecskó és Fodor pékek, Rákos és Róth hentesek, vitéz Csörgheő Gyula könyvkötészete, Lakatos kölcsönkönyvtár, Minerva könyvkereskedés, Bauer Lányok divatszalonja, Frank női fodrászat, réztányéros borbélyüzletek, kockás abroszos kiskocsmák. Sörözni a városi és megyei urak a Gödörbe járnak, a nyomdászok — köztük makai nagyapám — Perneczkyhez ugranak ki egy zónapörköltre, ha kiszedték a lapot, apám Kiss Tónihoz tér be egy pohár frissen csapolt sörre, ha a Városban jár, s ha engem is magával visz, nekem gyöngyöző málnaszörpöt rendel...
Mostanában, az egykor oly távolinak látszó jövőben élve, sokat gondolok azokra a csillagporos időkre, amikor még kislány voltam, és Zülfikárral világgá indultam, a legszebb, a legnagyobb, az egyetlen Városba a földön. Bizony, azóta száz szebbet és nagyobbat láttam, de Makó maradt meg egyetlennek máig.
Hajdani világjárásom a falu szélén ért véget. Elfogytak a házak, ijesztően tágas lett a határ, fáradt lábam alól ki-kicsusszant az út, és Zülfikár is megmakacsolta magát. Hiába rángattam, lecövekelt friss füvet legelni az árokparton. Ott ért utol apám, az első kilométerkőnél. Biztonságos karjába bújva bóbiskoltam hazáig, és lecsukódó szemhéjamra akkor is Makó képét festette az álom, amikor anyám a fejem alá igazította nagymama pehelytollas kispárnáját.