Amikor útra indultam, még fogalmam sem volt, hol van a térképen Veránka, de nem is nagyon kellett tudnom, hiszen úgy volt megbeszélve, hogy Zomborban találkozunk, onnan autóval visznek majd tovább. Igen ám, de a Jugoszláv Államvasutak legendákba illenek, az Ezüst Nyíl Expressz — ismertebb nevén: a sínbusz —, amelyikkel el kellett volna jutnom a fuvaromig, s amely még Ferenc Jóska idejéből maradt ott a vajdasági róna ékeként, lerobbant valahol a semmi közepén. Ott álltunk néhány, szántóföldektől ölelt ház közelében, túlzás lenne ezt falunak is nevezni, legfeljebb egy kisebb tanyaközösség volt. Órák teltek így el, aszalódtunk a nyári hőségben, és semmi sem történt. A vasutas is csak annyit mondott, hogy ez a kocsi képtelen lesz továbbmenni, nem lehet életet lehelni bele, várnunk kell a mentesítő járatra. Időközben barátom ráunt a várakozásra, és elindult Veránkára egyedül.
Ezért történt, hogy amikor először jártam ott, nagyjából amolyan hátizsákos stoppos suhancként érkeztem meg erre a dunai szigetre, mellesleg bőrig ázva. Útközben ugyanis leszakadt az ég, egy futó nyári zápor ért utol az út menti porban, a tikkasztó nyári hőségben. Kérdeztem ugyan a határon, hogy van-e ott valami hely, ahová behúzódhatnék, de hát csak nem engedtek be sehova a határőrök és a vámosok. Hacsak azt nem tekintem beengedésnek, hogy az országba léphettem... De ott is esett! Csak úgy dőlt az eső a felhőkből.
Ha megrögzött és tántoríthatatlan pecás lennék, azt mondanám, Veránka-sziget valódi horgászparadicsom. Persze így is az, hogy jómagam pecabotot soha nem fognék a kezembe. És épp ez volt a szerencsés körülmény a bajai buszállomáson, ahol persze hiába érdeklődtem a Veránkára induló járatok felől, senki sem tudta, miről beszélek. Az egyik taxisról azonban később kiderült, hogy harcedzett horgász, rendszeresen ki szokott járni a Dunára, sőt a szigetre is, ő volt az egyetlen, aki megfelelő útbaigazítást tudott adni: Érsekcsanád központjában, a posta után balra...
Mire Érsekcsanádra érkeztem, az eső is alábbhagyott, az aszfalt nyáron pillanatok alatt fölszárad, csak a fű tanúskodott még az alig néhány perce véget ért záporról. Meg az átázott ruhám, nadrágom, vállamra vetett farmerkabátom. Régi tapasztalat, hogy a legpompásabb útbaigazítást mindenhol a helyi ivóban lehet kapni, beültem hát az egyik utamba eső korcsma teraszára. Egyedül voltam az asztalnál, egymagamban, így hát, ami levethető holmi volt rajtam, szétteregettem száradni a szabadon maradt székek támlájára. Hátizsákom méricskéltem, mennyire viselte meg az esőzés, beázott-e, milyen állapotban leledzik. De a számítás bejött, a pincér is szívesen segített, még vetkőzőszámom miatt sem nézett rám durcásan, hiszen tisztában volt vele, mi történt velem (ezt nem is lehetett volna eltitkolni...), és rögtön akadtak többen is az ivóban, akik pontosan meg tudták mondani, merre kell mennem. De Veránkára tömegközlekedéssel nem lehet kijutni, ha szerencsém van, esetleg fölvesz valaki kocsival, de gyalog kemény túra lesz — mondták. Kilométerekben mérhető...
Ott szárítkoztam hát a kocsmateraszon szétteregetett holmim között, s a szemközti oldal villanyoszlopainak tetejére épített, emberi kéz alkotta madárfészkeket figyeltem. Az igyekvés eredménnyel járt: egyik-másik fészekben gólyák szárítgatták tollaikat, más helyütt meg felröppentek, vagy épp leszálltak, élték mindennapi kis életüket. Emberi kéz munkája volt szinte az összes ilyen szalmából meg miegyébből készült gólyalak, mégis otthonosan mozogtak bennük a madarak, sikerült hát visszacsalogatni őket egy olyan környezetbe, ahonnan korábban a civilizáció vívmányaival egyszer már sikerült elkergetni a kecses jószágokat. Kezdtem rákészülni a kiadós gyalogtúrára, s úgy gondoltam, a felkészülésbe egy-két sör simán belefér.
Aztán, bevallom, stoppolással nem is próbálkoztam, s az a gyaloglás sem tűnt annyira megerőltetőnek. Este a lábamon felfedezett vízhólyagok azonban bizonyító erővel jelezték: dehogynem. Gondolom, az érsekcsanádiak is időnként kisétálnak a Duna-partra csak a séta, vagy a friss levegő kedvéért, és én semmi kivetnivalót sem látok ebben. Bringával meg még egyszerűbb... És talán ésszerűbb is egyben. Nekiveselkedtem hát. Akkor persze még fogalmam sem volt róla, hogy Veránka nem mindig volt Veránka. A Gion Nándor íróra emlékező szövegében említi Fekete J. József, hogy a sziget más néven is ismert: "Szóval (és főleg kitartó tevékenységgel) Gionnal jókat lehet konyakozni. Meg sörözni. S ülni mellette, hallgatni. Hallgatni a történeteket, amelyek olyan széles mederben áradnak, mint a Duna az egykori Kabdebó-sziget, Veránka partjainál."
Mikor megérkeztem, a társaság már kint sörözött és konyakozott a sziget csücskében épült nyaralóban, s ahogy azon az úton haladtam, amelyik Balogh András festőművész (aki több művén is megörökítette a szigetet) Veránkai reggel című akvarelljén látható, a balkonról integettek. Nem is számítottak már arra, hogy megérkezem...
Ahogy az érsekcsanádi gólyafészkek, Veránka-sziget is emberi kéz munkája nyomán keletkezett. A Dunát szabályozták 1893-ban, amikor kiegyenesítették a folyót: levágták az ún. Rezéti kanyarulatot. A régi meder, holtágként, ha némileg feltöltődött és szűkült is az évek során, még mindig megvan, régi tiszai evezősként ide vittem a következő napokban csónakázni a társaságot. Arra már csak menet közben, árral szemben evezve jöttem rá, hogy hiába holtág ez, folyik itt is a víz tisztesen, még ha nem is olyan iramban, ha nem is akkora a sodrással, mint a főmederben. A szigetet pedig a két ág, a régi kanyarodó és az új mesterséges fogja közre. Csak vízen lehet bejutni, kompon, hajón, csónakon vagy úszva.
Sörözés és konyakozás közben nehezen mozdul el az ember, hogy kimerítő egészségügyi, illetve felfedező sétákat tegyen. A rábeszélés hatékonyságát ez is szemlélteti. Ugyanis végül csoportosul útra keltünk; persze nem is volt ez egy különösebben nagy társaság. Giont pedig hátrahagytuk a balkon őrzőjeként... A szarvasok és vaddisznók nem, csak a szúnyogok merészkedtek a közelünkbe. Lévén, hogy ez a Gemenci Tájvédelmi Körzet része, a háborítatlan természetben az emberi léptékkel helyesnek tartott számnál sokkal népsebben élnek a vérszívók a környéken. És még védekezni sem nagyon szabad ellenük...
Ahogy ott sétálgattunk a volt Kabdebó-sziget töltésén, néhány méterre tőlünk vaddisznómama terelgette át a „nyáját" az úton, a közeli tetőnél szarvasok gyülekeztek. A töltésoldal füvében elheveredve néztük őket, nem akartunk a közelükbe menni, nehogy elriasszuk a kis csoportot. No jó, persze, a kicsinyeit terelgető vaddisznómamát egyébként is botorság lett volna megközelíteni, még veszélyhelyzetnek érezte volna jelenlétünket. És nekünk támad... Vagy valami... Szóval erre nem is lett volna vállalkozó a társaságban. Egy fából ácsolt magas kilátót, vadászok számára talán lőállást, később azonban mégis megmásztunk. A közelben kószáló vadőr meglátta, hogyan téblábolunk össze-vissza, és a lovas kocsijára vett bennünket, hogy körbevigyen a szigeten. Így történhetett meg, hogy az erdő olyan részeire is eljutottunk, ahová egyedül, a vadőr nélkül egészen biztosan soha be nem merészkedtünk volna.
Telnek-múlnak az évek, már huzamosabb ideje nem jártam sem Érsekcsanádon, sem Veránkán. De remélem, a gólyafészkek idén tavasszal is benépesülnek, ahogy a veránkai nyaraló is a sziget csücskében, ahonnan a folyó vizébe lógattuk a lábunkat a délutáni, vagy inkább már a kora esti pihenés címszava alatt. Nem mintha napközben a sétákon és evezéseken kívül bármiben is kifáradhattunk volna. De az ilyesmit meg egyébként is általában kellemes, jóleső fáradtságnak nevezi az ember. A bajai halászlé vagy épp vaddisznópörkölt, amit vacsorára kaptunk, egyébként is jó alapozónak bizonyult az esti sörözéshez és konyakozáshoz, sőt a borozáshoz is, kinek-kinek ízlése és gusztusa szerint.