Petri György: Most újból

          Most újból a magányos uszodák. 
          A faágyak. A napzápor a fáradt 
          testre, testhosszú vízfolt 
          utánam, amit felkapkod a szél. 
          A zuhany. Hő és pára 
          önkívülete. 
          Nyakszirtemen dörögve 
          széttört sugár.

Zúzottkő-borította erdei út. Faágak
reluxa-függönye. A napzápor a fáradt
testre, testhosszú porfolt
utánam, amit fölkapkod a szél.
Hőzuhany és pedáltaposás
tudatszűkülete.
Nyakszirtemen zötyögve
széttört sugár.

Záppír

           Záppor, írjad, mely elméden átver,
           mely, kezdettől hallod, halandó,
           s hány kezdetből áll össze folyó,
           szem elől hova téved a meder,

           tolatván, ki felé ma, még egyszer
           inthetnénk: ez meg ez sem oly jó,
           hogy felhördüljön a lefolyó,
           s húzza párbaj kesztyűjét a kényszer-

           idő: rá az ég alja hárul,
           boltját csavard az ujjad köré(!) —
           Nem. Maradj csak mindennek híján,

           nyelvem mialatt szétrágom hátul,
           rajta(!) koptasd a szemedet kővé,
           elménk átzúg a Mindenek Hídján —.

Irmag, te érdes, száraz maradvány-
szivarka tajtékzó muszáj szögében,
megtartani is már nyelvet éget,
szem elől hova rejted a harsány

gőzfolyosón, kéz alatt, víz/üveg
kétmásnak bólogatva: jónap';
megúsztam, szólsz ki a folyónak,
vizet kellene kérned, nem tüzet,

húznád az időt, de nincsen mire,
orrod csavarja, ahogy csiga-
futtában a csúcsforgalom beszív,

már a sétányon megrohan, pihe-
nő futtában, kényszerűen, míg a
hídi megállóban megáll a szív.