A gyermekkor egy életre meghatározza az ember útját. Ezt sokan és sok helyen megállapították. Szülővárosom szépségeit már „megénekeltem" egy hosszabb esszében, mikor mások — Bíró Gyula, Balogh Gyula, Konrád György, Szabó Pál — segítségével láttatom a várost. Most mégis megszólalt bennem valami, hogy kibogozzam az emlékek összekuszálódott szálait, végigjárjam képzeletben gyermekkorom színtereit. A Lenin körút (ma Tavasz körút, régebben Tisztviselőtelep) gyerekfejjel sokkal szélesebbnek tűnt. Nem volt autó sokáig, így a fáknak is jutott hely a szűk zsákutcában. A terméskőből kirakott úton sokszor megállt a víz, amelyben egyszer jót dagonyáztam. Nem porfürdőzhettem ott estig gondtalanul, mint ahogy Serfőző Simon írta egyik versében, mert beárultak, hogy a főorvos fia fürdik a pocsolyában. Az utcában lakott katonatiszt, kórházigazgató, párttitkár, népfrontos káder, tűzoltó, munkásőr, bankigazgató. Édesapámék a hetvenes évekig összejártak a fogásszal és a kórházigazgató családjával. Ez utóbbi tekintélyes, felvidéki ember volt, akinek a keze alatt megépült az ötszintes kórházi épület, amelynek az átadását már nem érte meg. A családdal azonban azóta is megvan a kapcsolat. Volt olyan vendég, aki édesanyámnak kezet csókolt ilyenkor.
Sok gyerek — akik nem értettük a felnőttek világát — minden házba bejáratos volt. A faluról jöttek szép kertet varázsoltak maguk köré, édesapám pedig igyekezett ellesni egy-két szakmai fogást, hogy hasznos növények nyújtózzanak a mi kertünkben is. A jácintbokrokat csak mi sajnáltuk. Nem is a virága miatt, hanem azért, mert el tudtunk mögötte bújni. Ipiapacs! Milyen furcsa! Az elmúlt évtizedben szinte mindegyik porta visszaváltozott díszkertté, csak a 89 esztendős édesapám ragaszkodik a kerthez, a szőlőhöz, a meddő sárgabarackfához.
A másik nagy helyszín maga a kórház volt. Csenevész gyerek voltam, még óvodáskorúként is felvettek az intézmény bölcsődéjébe. Két emlékem maradt az egészből: egyszer szánkóval húzott haza az édesanyám, máskor pedig behozták a kvarclámpát, és kis sötét szemüvegben süttettük magunkat furcsa szagok közepette. A hatvanas években a társadalmi munkából emelt strandon tölthettük a nyarat. Egerben akartak először úszásra tanítani, úgy, hogy egy bot végén belógattak a mélyvízbe. Nem sikerült. Torkom szakadtából ordítottam. Sokáig taszított a mélység, iszkoltam onnan, ahol nem ért le a lábam, pedig Újfaluban alaposan kiokítottak ebből a sportágból. A kamasz fiúk aztán átsegítettek ezen a nehézségen: behajítottak a medence közepére, én pedig a kellő ijedelem után boldogan tempóztam ki a korláthoz. A mellúszás volt az erősségem. 10 évesen 20 kemény forint célprémiumért úsztam le az egy kilométert. Mikor már elbírtam a teniszütőt, a testvéreim nyomába léptem. Tehetségben messze elmaradtam tőlük, főleg a fiatalabb nővéremtől, aki többször is vidékbajnok lett. Az első edzőmet imádtam, egy régi vágású úriember, jogász. Kicsi kis könyvecskét vezetett rólunk, amelyben egy-egy szóval meghatározta a jellemünket, és a tenisszel kapcsolatos erősséget vagy gyengeséget. Furcsa volt a kis relikviát felnőtt fejjel kézbe venni. Aztán másik trénert kaptunk. A nővérem neki köszönhette első nagy sikereit, az én önérzetemet azonban jelentősen megtépázta. Ezek után inkább a pálya mellé jártam, a strand azonban megmaradt.
Nem váltam, nem váltunk szerves részévé a falunak. Édesapám a munkájának élt, a maradék szabadidejében horgászott. Néha vele tartottam. A város tiszavirág életű jelképéhez, a csonka toronyhoz, a XII. századi templom romjaihoz gyakran kilátogattunk. Azt mondták, alagút vezetett innen Váradig. Olyan hihetőnek tűnt, hogy megmozgatta a gyermeki fantáziánkat. Felmentünk a toronyba is. Megkergetett miatta az öreg Cavalinga egy kapával. Féltem, hogy belévágja. Persze, az öreg cigánynak lehet, hogy ez is csak ragadványneve volt. Mindenesetre kikelt magából, ha a falusi lurkók utána kiáltották a rigmust: Cavalinga-szederinda!
A horgászengedély birtokában egyedül is kijártam a csonka torony melletti holtághoz kárászozni. Volt, hogy egyedül maradtam, mert a rendőr elzavarta a barátaimat. A víz apadni kezdett. A falusi fiúk feneketlen kosárral igyekeztek kifogni a nagyobb halakat. Az alacsony vízben körbetapogatták a belsejét, majd utána újra messzire dobták. Én kishalazó hálóval próbálkoztam, amelyet első napszámos keresményemből vettem. Az öreg „bulgárnál" — aki valóban bolgárkertész volt — dolgoztam reggel hattól este hatig 50 Ft-ért. A háló azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és a kedvenc horgászhelyemet is beszántották hamarosan. Elcseréltem a horgászbotomat egy Pajtás fényképezőgépre, amely nem tudom, hogy hová lett.
Újfaluról csak annyit tudtam, itt esett el Kádár-vitéz, akiről utcát neveztek el. Büszke voltam a tejporgyárra. Kiváló kiállítást rendeztek a művelődési házban a falu fejlődéséről. Megtréfáltam a szervezőket, beírtam a könyvbe, hogy „Finom a lopott paprika, de a sajt se kutya!". Persze nem csentem el semmit, és fülig pirultam, mikor felhívták a figyelmet, hogy milyen rendetlen gyerekek is vannak. A múzeumban — tizenöt évvel később — megtaláltam a vendégkönyvet, de az ominózus beírást hiába kerestem. Valaki eltávolította.
Egerbe jártam középiskolába, így szüleim ritkán láttak. Érettségi után, 1978-ban megalakítottuk a Naposcsibe zenekart Gál Csabával. Én ebben az évben kezdtem a tanítóképzőn, ő pedig a szakközépiskolában. Első promóciós fényképünket a régi játszótér mászókáján készítettük. Alig voltunk itthon. Még a tanítás mellett is sokat tekeregtem. Egy tanárom mondta, hogy a tanítónak, bárhova kerüljön is, meg kell ismernie a települést, ahova került. Igyekeztem ennek eleget tenni, de csak ímmel-ámmal. Másodállást vállaltam a múzeumban. Akkor érintett meg valami először a régi Újfaluból. Aztán a honismereti tábor idején betoppant két holland fiatal, és Konrád György felől érdeklődött. Restelltem bevallani, hogy nem is hallottam róla, de még a múzeumvezető sem. A sors iróniája, hogy aznap találkoztam Lisztes Annus nénivel, akiről Konrád is ír több visszaemlékezésében. A két világháború közötti Újfalu számtalan szereplőjével beszéltem azóta. Olyan volt ez nekem, mint egy nagy időutazás. Az ő visszaemlékezéseik döbbentettek rá, hogy engem sem vett karjára az idő. Visszavonhatatlanul eltelt éltem egy darabja, és a szülővárosommal szemben számtalan hiányosságot kell pótolnom. Körmendi Lajos versét dúdolom napok óta, és az ebből kiragadott cím — kivételesen — előbb volt meg, mint ez az emlékezés: „...díszlépések tiktakja méri időnket / én uram isten mit tegyek / elköltözöm a felnőttkorba / egyszer volt hol nem volt / volt egyszer egy gyermekkor / nehéz szívvel fütyörészek / ikter / bakter / fekete / szatying".