2008 nyár
Taja Kramberger
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Taja Kramberger
(Engem a rím nem érdekel...)
Engem a rím nem érdekel,
ám tekinteted a verssorral
rímmel, melyet egy labrador kutya ugatott
a Hradok lábai alatt, amikor
nyugtalanok voltunk a durva,
monolitikus zavarok miatt, melyeket
Jozef hoz be a magasan differenciált közegbe.
Dűnék
Allí
donde mi presencia es esperada me hago realidad.
(Jorge Pimentel, Balada para un Caballo)
Braco, Szerelmem,
I.
Semmiféle égi és földi test,
semmiféle köztük lévő csuszamlás.
Semmiféle álmatlanság az ágy alatt vagy nehéz fejjel afelett.
Az abdikáció semmiféle territóriuma és funkciója — nem lehetséges.
A te valós karod, mely az enyém forrásához elvezet
és éppen itt ez a szék, melyen felváltva ülünk elégséges —
tout a sa place.
És itt vagy, itt vagyok, minden itt van,
amire szükségünk lehet,
két nagy dűne
van itt, mely egybe illik
s aztán eső s aztán szenvedély s aztán a lábak alatt talaj.
Két nagy dűne mindabból mi közismert, ám négy konkrét
önálló kézből, két szempárból és húsz ujjból.
Két dűne megszámlálhatatlan homokszemekből, egymás közt
érintkeznek és mindegyik a másikával kommunikál külön-külön.
Két dűne, amit két ív szerelmének gyengéd ölelése körré alakít.
Két dűne, amit két benső világ szerelmének gyengéd ölelése költöztet egybe.
II.
S aztán jössz, és teljes egészében felfeded magad előttem
S aztán jössz, és ott olvasol engem, ahol sohasem reméltem
hogy sikerülhet olvashatóvá lennem. Ebben az életben nem.
A vidék vibrációja, mely minket összeköt, vezérelt téged hozzám.
A vidék vibrációja, mely az olvasás során nyilvánul meg az ember
előtt, és maga a vidék,
mely valaha az enyém volt és valaha a tiéd.
Micsoda távolság feszül
köztem és közted, ám mindig közel
halmoztuk és pakoltuk
saját magányos dűnéinket,
és minden évvel
a magányos kiáltások száma egyre több lett.
Életed hasznavehetetlen
éveiként számolj el azokkal;
miből rendezed, Te, aki sohasem kapcsoltad
ki a másik hangját a magad számlájára.
S aztán a szerelem apró varrat,
mely a régi vidék mozdulataiba ujjat ad;
éppen oda, ahol
sokan mások, akikre már aligha
emlékszem, próbálták bedugni faragatlan
árjaikat és aligha tartós fonalaikat.
Mily szerencse, hogy e kietlenségben rád leltem, mondod.
Mily hihetetlen szerencse, hogy rád találtam, mondom.
S aztán csend, melyre teljes lényeddel fülelsz.
Senkinek a tenyere, a tiedet kivéve, nem éri el testemet.
Senkinek a hangja, a tiedén kívül, nem hallható tonalitásomban.
III.
És itt, ahol az utazás szokás szerint véget ér
és a mozdulatlan kövek hatalmas tisztása tárul elénk,
most a pocsolyán át folytatjuk utunk, mely
csókokkal körbevett tenger,
most itt a tisztáson át haladunk,
mit már egykor, mint szél sodorta
apró virágszirmok, elhagytunk...
Mindegyikünk maga miatt utazik és kettesben,
közös dűnénk görbéjének számtalan kis kanyarában,
mely folyton ide-oda költözik közted és köztem;
dűne, mely a harmat minden cseppjét magába szívja,
melyben kettőnk mezítelen teste tükröződik vissza.
És most a vidéken itt a hajlat vékony vonása,
fonala, mely testünket megosztja, ám ugyanakkor össze is köti,
jelzőtábla, amivel a sivatagi szélirányt meghatározhatod könnyen,
ami sohasem képes áthatolhatatlan határrá válni a térben.
És az üres tenyereknek ezek a levelei, melyeket
az oázis pálmái a homokba vésnek, csak a mienk.
És ezek a szavak, melyek a kövekből harmatot
fakasztanak, csak a mienk, és
porrá zúzzák a szirteket,
akárhol lelhetsz ilyet, sehol se vagyunk idegenek.
IV.
És itt analógiát találni az ismert világban több
mint értelmetlenség. És Braco, szerelmem, a Duna
némely helyen ma önmagába ömlik, s én rád gondolok,
valamint a két szál konyhai virágra, mely
időközben, szerinted, életre kelt.
És a nagy dűnén kívül nincsen szerelem, ha azt
a legkisebb részecskék nem érzik mind egyenként.
Sőt még itt is, az északi szomszédos országban, a kék
folyam nyitott erénél, mely hajókat és rengeteg vizet hord,
pontosan látom dűnénk áttetsző és magas ívét,
mint kővé dermedt hullámot, mely kibírta a sót
and is never shaken
mondj ellent
visszatérsz
...még rágondolni is lehetetlenség —
és ezután persze eső, s aztán szenvedély, és
aztán a lábak alatt a talaj.