Néhány hete döntöttem el, hogy mostantól nekem is Marokháza, úgy nevezem, ahogy az idősebb falubeliek. Addig Márkháza volt, ki tudja miért.

Amikor a története kezdődik, Rákosszentmihályon lakunk, panel sorházban (ma lakóparknak hívnák), ahol a legmagasabb torony a negyedik emeletig terjeszkedik, hetente három alkalommal járok be a munkahelyemre (Móra Könyvkiadó, Kozmosz szerkesztősége), két nap szabad, csaknem húszezer forintunk van az OTP-ben, két egészen pici lányunk után várjuk, akkor még nem tudjuk, a fiút.

Van egy Zastavánk, akkor a legdrágább, nyugatinak számító gépjármű, amire hivatalosan itthon is feliratkozhattál, és két év várakozás után, a tied. Feleségem apja, az apósom, miután rettegni kezd attól, hogy előbb-utóbb papírdobozban (Trabant) hordjuk majd az unokáit óvodába-iskolába, lemond a javunkra. Fele áron kapunk — úristen! még nyeretlen kishitűként — egy luxusautót. A benzin hét forint ötven.

Ha nem abban, vagy az azt követő évben születik a fiam, azt sem tudnám, mikor vettük, vehettük a házat. De arra emlékeznék, hogy ő ott tanult kikönyökölni a műanyagfonalas állókából, felállni, járni, azon a gidres-gödrös emelkedőn, ami a drótháló kerítette baromfiudvar, a disznóól és a ház között hullámzott még jó ideig.

Ezerkilencszáznyolcvanhét, vagy nyolcvannyolc. Megnézhetném, nincs kedvem hozzá (adásvételi szerződés). Van úgy, hogy az a legjobb, ha egy történetről semmi pontosat nem tud az ember. Ez az a történet lesz.

Még nem úgy van, ahogy később, amikor Gyöngyi elindul a három gyerekkel vásárolni, piacra vagy a patikába. Ekkor még egy gyerek gyerekkocsiban, másik kézen fogva, harmadik pociban. Csak később lesz egy gyerek, a fiú, a kocsiban, másik gyerek kézen fogva, harmadik meg a gyerekkocsit húzza hol jobbra, hol balra, és nem tetszik neki ez a szórakoztató foglalatosság. Ekkor még nem az van, hogy az egyik a kenguruban, az anyja hasán, mellén érzi az anyai szívet (lüktet, macskaként dorombol, nem szőrős, nem csupasz). A másik a gyerekkocsiban van gépesítve. A harmadik előre vagy hátra csavarog, nehogy lelépj a járdáról, az anyád istenit, mert agyonütlek-pozícióban.

Mit tudtam én? Vajon mit tudtam? Kétlaki vagyok, kétlelkű, tehát kétlakivá kell válnom. Kétlaki leszek, mert az voltam, vagyok, vagy nem leszek.

Két testű vagyok-e? Elválik majd.

Letettük a Magyarország térképet a konyhaasztalra — nagyasztalunk akkor még nem volt —, és húztunk körzővel egy száz kilométeres kört a főváros köré. Levágtuk belőle a Dunántúlt, mert mi, mi ketten, önállósodásom után (Sáska Géza és családja adott Nagyvárad után — kimondom — otthont Budán) mindig Pesten laktunk (Csillaghegy, Békásmegyer, Varga József lakótelep, Rákosszentmihály) És mindig — Sárgarózsa, Futórózsa — Rózsa utcában). Kocsi nélkül is tapasztaltuk, mit jelent szombaton átkelni hidakon, városnyi kerületeken, s aztán tovább.

Nem néztem hirdetéseket, mégis láttam hirdetett házakat is. Kis színes karikával kijelöltük a zsákfalukat. Kedden és csütörtökön reggel kocsiba ültem, keresgéltem a kijelölt zsákfalukban. Megálltam a bolt és kocsma, vagy a templom előtt. Ez az a két-három hely, ahol mindig találtam valakit, akitől, érdeklődhetek. Van-e eladó ház a faluban. Olyan falu nincs, ahol ne lenne. Jászság és Kunság, paprika—, paradicsom— és hagymatermelők; nadrágszíjtelkek, harminc négyzetméteres, felfelé még nem terjeszkedő, szerszámos kamráknak álcázott apró házak előtt ültek elfáradt vénemberek, elhasznált asszonyok sok unokával. Tenyérnyi nyaralókon hangosan szól a drótkerítésre aggatott Szokol (emlékszel még? még igen), Kossuth, Petőfi és Bartók Rádió. Más még nincs, hogy is lehetne. Folyik a saját fröccs, a szomszéd, ha éppen nincs harag, megkóstolja. Méteres szódavizes palack a tőke mellett. Amint haladsz a homokúton, úgy értesülsz a politika, a változó zenevilág híreiről, hallgatod a Szabó családot, a Játék és muzsika tíz percben-t az Astoriából, meg az Öt órai teát. Honnan is?

Néhány hét után már tudtam, az a jó ház, amit, amikor megláttam, belé is szerettem. Több ilyen volt. Sokba szerettem belé. Tóparton, homokdűnén, mesterséges félszigeten. Találkoztam egy mézeskalácsházzal is, ellopott tóparton, nagy fák alatt, apró parasztház, rendezett kiskert (tavasz indult éppen, áprilisi változásra készülődő). Könnyező, özvegy parasztasszony, még nincs egyéves a gyász, türelmetlen gimnazista fiú világmegváltó hangulatban, most már árván. Néhány tízezer forinton múlott, hogy nem tudtunk megegyezni, na meg azon, hogy én szívesebben fizettem volna valutában, német márkában (egy márka 59 forint a feketepiacon, az államnál huszonvalahány, orvos barátok minden mennyiségben megveszik, és jobban szeretik, mint a dollárt). Az egy havi amerikai ösztöndíjamat Bécsben, ráfizetéssel sikerült dollárról márkára konvergálnom. A gyerek későn ír, hogy mégis adná, amikor én már.

Mi hiányzott ezekből az utakból, rájöttem. A domb (hegy) meg a víz együtt. Vagy-vagy volt minden megszeretett ház környezete. Fordítottam a térképen. Ki Pest megyéből, ki Hevesből Nógrád felé.

Kisbárkányt, Bedepusztát néztem ki magamnak, de Nagybárkány után Markháza — Marokháza — következett egy meredek lejtő után (Csihaj) alatt. (Itt indul el öt év múlva Gazsival az új biciklije. Hepehupa, gödör, meredek. Zikk-cakk, ami a laposon tovább cikkcakkosodik. Mi, akkor még Gy., (ma ribanc) meg én (kurvára pecér és pinavadász), a tetőn megálltunk, hogy lássuk, belehal. Belehal, ha autó jön szemből, belehal, ha elvágódik oldalt (szakadék). Belehal nagyon, ha megússza. Nem vágódott el, nem jött autó szemből, bevette a kanyart. Ledobta a biciklijét, guggolt és zokogott. Így találtuk.)

Eltévedtem. A térképemen ez a falu — Márkháza — nem szerepel. Még sokáig nem fog szerepelni a térképeken. Ha vendég jön, ma is magyarázni kell. Akkor még nem volt mobiltelefon.

Végiggurulok a falun. Nincs benne senki. Ember nincs benne, csak baromfi, meg kutya. (Egyszer majd lesz benne egy tehén meg egy kos, lovat majd én hozok, a hülye pesti.) Különös küllemű, hajóék alakú, bádogkeresztes fatemploma van, lépcsőjét mossa egy öregasszony. Mégiscsak ember. Eligazít. Egyetlen eladó parasztház (ő azt mondja: hagyományos) van a faluban, azt is három éve hirdetik, kulcs az alsó szomszédnál. Megnézzük.

Három éve nem járt az udvarán ember. „Néha összeszedtem a szilvát, kaszáltam a nyulaknak, ott né'." Józsi bácsi hetvenévesnek mondja magát, „a diófa éppen száz, gyerekkoromban még nem termett." Napsütés pirít, almafa virágzik, zsongnak a méhek. A diófa alatt, ahol majd egy év múlva, s aztán több-kevesebb rendszerességgel nyolcvan embernek ökröt sütök, bográcsban, üstben birkát főzök, derék fölé ér a fű. Le szoktam kaszálni, mondtam, mondja, de má' nincs nyulam, a tyúk megelégszik a sajátommal. Szilva? Hét vagy nyolc, a fene tudja. Pálinkának.
Bútor egy szál se, víz a ház előtt, kívül az udvaron, mély. Egyszer majd leereszkedek bányászvödörben. Kitakarítjuk. Miután kiszippantottuk a vizet, találok benne karórát, pénzt, kotont. Elhallgatom. Villany hol igen, hol nem, most éppen nem. Padlásra nem megyek (pedig azelőtt hányszor voltam azokban a házakban, amelyek már első látszatra sem kellettek). Kinézek az ablakon. Buda-hegy, mondja. Még ez is, gondolom, hiszen Pestről, vagy honnan jövök, nem Budáról. Kezembe nyomja a papirost, rajta a tulajdonos neve, címe. Futballista volt, mondja, oszt ezt adták neki, amikor a legjobbak vótak. Mit tudom én.

A ház tulajdonosa, az egykori bal bekk, pesti szomszédunk, lakásával szemben az óvoda, ahova reggelente a gyerekeket, még csak a két lányt visszük. Buda hegye után ez is üzenet. Nem is hagyom ki, dicsérem a tavaszi zsongást, a telkét, meg a házát, amit meg akarok tőle venni lehetőleg éppen annyi pénzért, amennyi van nekem. Nem is érti, azt hiszi gúnyolódok, s amikor észreveszem, hogy hülyeséget beszélek, inkább le kéne húzni, se víz, se villany, se ép gerenda, ő is észreveszi és komolyan vesz. Annyiért nem adja, csak a duplájáért, s ha lehet annál is többet kérne. Három éve nem járt benne, nem emlékszik, inkább ne is meséljem. Ennyi. Benyit a feleség. Ugye Mucuskám, mondja neki Mucus, három alatt nem adjuk? Három? Nekem reggel még kettőhuszat mondtál, mondja és a szájára csap a Mucuska. A tálcát a két kávéval az asztalra teszi.

Másnap vagy harmadnap elviszem Gy.-t hadd lássa, és örüljön, lesz házunk falun. Tart még a tavasz, a méhek, mintha haza se mentek volna az éjjel, hangosabban zümmögnek, mint valaha. Átjön Józsi bácsi a kulccsal. Csak most, hogy a kezembe vehetem, látom, hogy a konyhakulcs hossza több mint egy arasz, a súlya sem semmi. Megvan ma is (2008). A dús növényzet Gy-nek gaz, a három éve meszelt falak ápolatlanok. „Meg vannak repedve" Nem járt ebbe azóta senki, mondja Józsi bácsi (aki egyszer majd el akarja csábítani). Nem ápolatlan, hanem senki se ápolta, mer nem volt miért. Felmegyünk a padlásra, átmegyünk a ház mögé. Te jártál erre? — kérdi. Nem, mondom, miért? Mert ez a gerenda el fog mozdulni innen, és hasas az épület háta. Nem vetted észre, na gyere, nézzük meg. Egyre rosszabb a kedvünk, illetve csak az övé, mert én jobban szeretem, de már erőlködök. A diófa alatt kis mosoly, itt nem kell félnie, hogy megcsípik a méhek, akár csapkodhatna is. Kimegyünk a hátsó kapun, az orgona sövénye mögé. Megáll, körülnéz, forog. Szeme fölé emeli a kezét. A major a gödörben, látom, tetszik neki. Az erdő széle is, és az árok előtte, a széles nádas — most éppen, hála istennek, nem ég. Patak. Messzire van, nem csobog. Buda-hegy, mondom, és abba az irányba csalogatom a tekintetét. Azt ott, Buda-hegynek mondják. Hallom, mondja, miért gondolod, hogy nem hallom? Jobban kiegyenesedik, mint szokott, tenyerét napellenzősen a homlokához viszi megint. Vettél nekem egy panorámát, mondja. Miből? Először hangzott el, hogy mit, meg hogy én neki. Kölcsönkérünk, mondom. Ennyit? Amennyit kell.

Május elsején sütött a nap. Plédet hoztunk magunkkal meg két kicsi lányt. A plédet lenyomtuk a gazba és belebámultunk a panorámába. Akkor már a hasában volt a Gazsi. Még egyikőnk sem tudta, hogy ő lesz az, aki lesz. (Mert a két lány, ugye elröpül.)

A nyolcvanas évek végén Magyarországon egy család maximum egy ingatlannal és üdülőövezetben egy nyaralóval rendelkezhetett. Marokházát (akkor még Márkházát) a kedvünkért sem kívánták üdülőövezetté nyilvánítani, így aztán elfogadtuk, hogy amennyiben a törvény nem változik, a kettő közül az egyik lakóépületet — a rárkosszentmihályit, vagy a marokházit — egy éven belül elidegenítjük. Vagy válunk, de nem engedünk. Sejtettük, vagy tudtuk, hogy lesz változás, hiszen minden — minden! — éppen akkor kezdett változóban lenni. (Így!) Az amerikai ösztöndíj összegét is addig küldözgettem vissza a banknak (Általános Értékforgalmi), amíg végül valutában fel nem vehettem. Hogy honnan (a csudából) értettem ezekhez, máig sem tudom. Ma biztosan nem értenék hozzá. Nincs is valutám, csak árfolyamom van. Emelgetem, emelgetem.

A cigányasszony, aki már nem él (nagy darab teste volt, baszhatós), megállt a kapunk előtt, mert már a mienk a kapu is, és elátkozott. A fia elől vettem meg a házat, felverem az árakat, hogy fognak ők ezután ötvenezerért.

A következő, vagy az azt követő tavaszon kidőlt a kisebbik szoba felső szomszéd felőli fala. Kőház volt, alap nélkül. Visszahúzattuk a falat, de a két egymástól távolodó gerendát nem sikerült egymáshoz visszaácskapcsozni. Ezzel egy időben elindult az épület lefelé a dombról, évi néhány centimétert tett meg az út felé. Másfél colos acél sodronnyal körbeabroncsoztuk, majd alapot raktunk az utcafront felőli házrész alá és nyolcvan centi mélyen háromszor megpapucsoztuk. Már nem csúszkált, de ősszel és tavasszal állt a víz pincében meg a tehénistállóban, ha patakokban jött a víz, kihordta a falból a sarat. Kőház volt, lassan már nem sárbarakva. Cementtel, malterral pótoltuk.

Bontani kezdtük, előkerült a pince boltíves bejárata. Gy. vette észre. Hol pince van, boltívnek is lennie kell, mondta, vagy mondhatta volna. Kölcsönből, hitelből hátulról előre haladva újra építtettük. Kezemhez homok, téglapor, cementsár nem tapadhatott, dolgoztam. Nehogy elfelejtsem, Gy. is dolgozott. És tervezett a tervezővel. Mindig abban a házrészben laktunk (nyaraltunk), amelyik éppen lakhatóbb volt, mint a másik, ami egyáltalán nem. Kétszintes lett, kétszintes parasztház. Tizenhat év alatt. Egyszer leálltunk évekig. A leállás legelején a lányoknak megígértem, hogy mire tizennégy évesek lesznek, lesz külön szobájuk a felső szinten. Ki is választották annak a kettőnek a vázát, amelyekből legkorábban szoba lehet. Nem tizennégy, tizenhat, tizennyolc évesek lettek.

Víz, telefon, gáz. Ebben a sorrendben jöttek. Eltüntettük a budit az udvarról, a disznóól helyén „száraz alja", nyári lak van. A birkaistálló helyén fészer, benne pingpongasztal, a tehénistálló az én dolgozószobám. Ami nincs Pesten, és sohasem volt, van Marokházán.

Úgy emlékszem, és jól emlékszem, hogy egyetlen szeget nem tettem benne arrébb. Csak ragaszkodtam ahhoz, hogy Gy. mellett kitaláljam. Én is kitalálója legyek. És egy idő után nem én találtam ki, hanem ő, Gyöngyi. Gy., aki azt mondta a dombtetőn, a valóban százéves diófa alatt, 1988-ban, amikor még nem tudta, hogy szeret ő majd még idejárni, hogy „Vettél nekem egy panorámát." És, amíg budi az udvaron, víz a ház előtti kerekes kútban (nem habzik, a kávé íze sem jó), nem járt ki szívesen, pedig. És hiába csábítottam a padlásra, nem szeretkezett. Honnan tudhatnánk, hány éves a szalma. Széna vagy szalma. Röhögtünk.

Vagy nem.

Rendszeresen járnak vendégek hozzánk, jártak akkor is, amikor nem volt hová fektetni őket. 20-30-80-100 fős bulikat rendeztem. Oka van, hogy szüneteltetem, ritkítom, mondjuk. Egy többnapos sütés-főzés végén, amikor gyerekből is csaknem harmincat számoltam, az akkor öt-hat-hét éves Gazsim felfelé jövet, a diófa előtt, de még az emelkedőn, amikor műanyag zsákban éppen a csontokat, a maradékot cipeltem, húztam magam után lefelé, megállított. Azt kérdezte, mikor sütjük meg az ökröt. A három nap alatt nem sikerült találkoznunk, talán nem is evett, ökröt, karót, nyársat, tüzet, bográcsot se látott.

Jártam gombászni. Főleg egyedül, de kétfős társaságot még elviseltem. Öt-nyolc-tíz-tizenöt kilométeres erdőket jártunk be, mígnem egyszer csak lovazni kezdtünk. Egy ló, két ló, három ló, a társaságnak összesen tíz-tizenkettő, nekünk most másfél. Istállót építettünk négy családnak. Aprócska földeket vettem, némelyik a mai napig nincs a nevünkre íratva. Lovastúrák. Lovik Károlyról elnevezve. Talán a tizediknél tartunk. Három-négy-öt-hat naposak nyolc-kilenc éven át. Ma már nem értem, hogy volt merszem belekezdeni, majd tíz fővel elindulni járatlan utakon, dög melegben, apró gyermekekkel.

Jöttünk hazafelé zokogó esőben huszonöt-harminc kilométeren át. Októberben a két lány, a lovász meg én. Erdőben, legelőn. A legelő jobb, ott folyton esik, megszokod. Erdőben, ha hozzáérsz az ághoz, medence vize ömlik a nyakadba. Megállsz, megkeresed, kezedbe veszed, pisilsz. A lányok is. Most érzed a különbséget közted és nő között, nő és nő között. Bakancsodból, csizmájukból liternyi víz.

Ma már a lovak felé sem megyek, de még élvezem a trágyájuk szagát este, naplemente után. Romantika. Hajnali három órakor, csípős hidegben, csillagos, fedetlen ég alatt. Aki nem tud kikelni ágyból ezért az élvezetért egy, legalább egy éjszaka, az nem tudja. Nem tudja meg soha, miért. De él. Falun.

A gombát ma már megveszem a falubeli cigányoktól. Vesszőkosarat is velük fonatok minden évben egyet-kettőt. Fontos, hogy időben szóljak — nem dolgoznak feleslegesen — mert ha megvastagszik az ág, nehéz lesz a kosár.

Csudabogár voltam, aki akkor hoztam lovat a faluba, amikor a legnagyobb négylábú az ólban hizlalt sertés. Emberszámba vettem a cigányokat, például munkát kaptak az építkezésen. Szólt is a szomszéd, a felső, hogy miért nem inkább őt hívom, ha kézre van szükségem. Azért öregem, mondtam neki, mert te nem vagy cigány. Mert tót vagyok, azér'? Nem, mert nem vagy cigány! Csudabogár vagyok, és lehet, hogy ez tetszik nekem. A kocsmában, ahova már nem járok, nekik is.

Az évek során négy családot (és ők újabbakat) telepítettünk le a faluban, egy amerikai házaspárt is. Most már ők a csudabogarak. Szempont volt, hogy a „telepeseknek" a mieinkkel hasonló korú gyermekeik legyenek. Ez nem mindig sikerült, de most hogy már mindenki felnőtt, nem is érdekes. A boltos nem örül nekünk, mert a „pestiek" nem viszik, hanem hozzák az árut. Ha nem lennének a cigányok, felőletek be is csukhatnám a boltot, mondja. A kocsmát nem csukhatná be, mert azt a pénzt, amit nem a boltban hagyunk, a kocsmába visszük, és ő a kocsmáros is. Vadász, két hete panzió-tulajdonos.

Az új házat, mert új még, Gy. építtette, szinte tervezte is. De mindig rajta tartottam a szemem. Legyen szélesebb a nappali, meg amerikai a konyha. A lépcsőházat Sára találta ki, ma a ház egyik legizgalmasabb szeglete. Nem értjük, miért nem bontottuk le másnap a disznóólat, miért csak tizenöt év elmúltával. Szabad tér, a bejárattal szemben.

A főzdében pálinkát főzettem, egy alkalommal 51 litert. A hatéves Ágnes gyűjtötte, hordta össze fémhordóba a cefrének valót a szilvafák alól. Ez a történet is megér másfél oldalt, különösen a szállítása. Mert Pestre vittem. Gy. ajtót nyitott, s amikor mondtam, hogy ötvenegy lett, nem engedett be. Ennyi pálinkával meg veled nem vagyok hajlandó egy fedél alatt élni. Kritikus helyzetekben mindig választékosan fogalmazott. Ezért válunk. Igaza lett. Nem is értem, mit akartam kezdeni ennyi pálinkával — most már — a hatodik kerületben.

Sára öt-hatévesen itt dobta kukákba a takiját, azt a rongyot, amit mindenhova magával vitt, és ha „depresszióba" esett, ahogy mi egyszerűen fogalmaztunk, bárhol hanyattfeküdt, porban, lakásban és füvön, szájába dugta a hüvelykujját, arcához szorította a büdös rongyot, és bámult a semmibe, vagy elaludt. Ha Gy. éjjel megszabadította tőle és kimosta, két napig cirkuszolt. Hogy tehettél ilyet?! Kidobta a konténeres kukába, mert megígérte a nagyapjának, hogy mire legközelebb találkoznak, nem lesz taki. És nem lett.

Megyek lefelé az utcán a kocsmába. Beszélgetek az egyik asszonnyal a háza előtt, aztán tovább megyek. Néhány lépés után hallom, hogy az asszony szomszédasszonya kérdi: „Mit akart már megint a zsidó?" Ez jól esett. Megint az vagyok, aki nem lehetnék máshol. Nagyváradon bozgor lehettem volna, itt zsidó vagyok.

Cigányoznak a kocsmában. Mindig cigányoznak. Nem dolgozik, ingyenélő, bezzeg ő, megszakad. Egyszer mondom, hagyjátok már, hát van azok között is dolgos ember. Egyet mutass. A mi lovász fiúnk. Tizenkét éve dolgozik nekünk, alkalmazásban. Feri? Az nem cigány, hát munkahelye van.

Kezdetben vasalt fehér ingben járt ki a lovakhoz, különösen öltözködött, ha vendégre is számíthatott. Ma már sehogy sem jár ki, ellustult, elkényelmesedett, ha egyáltalán. Putri az istálló meg a környéke, mondják a falubeliek. Tapasztalom.
De pénzt, sok pénzt is, akármennyit, ma is rá lehet bízni. Meg a betakarítást.

Marokházán az van, ami a férfinek kell, s amitől retteg a nő, magány. Férfimagány. A magány a férfiaké. Ez is megkülönböztet az állattól. Akarsz és tudsz. Igényled. Tudunk magányosak lenni, nem csak tudunk, hanem akarunk is. Akarunk nélkületek is élni. Lejárok Marokházára magánykodni. Kedvesebben mondva: dolgozni járok le. Még kedvesebben. Magánykodom és dolgozom itt.

Mitől félsz? Nem a magánytól félsz. Kitől? Nem tőle. De, tőle, a marokházi magánykodásaidtól félek. Mondja.

'89 június 16-án menekültünk a fővárosból. Bevallom. Féltem és féltettem (az enyémeket) a forradalomtól.

(Marokházán a tanítónő férje, az egyszer volt téeszelnök és párttitkár, az önkéntes rendőr — minden férfi önkéntes rendőr, munkásőr volt, a volt nagygazda, meg a nincstelen bányászparaszt is — 89-ben hetekig nem jött a kocsmába le. Azelőtt kocsmatöltelék.)

Útközben hallgattuk a névsorolvasást. Megérkeztünk a ház elé és nem szálltunk ki a kocsiból. Nem is akkor, csak jóval az után kezdtem szégyellni magam: nekünk volt (van) hova menekülni. Ki is használtuk, menekültünk.

Rádiónk már van, de nem hallgatjuk, televíziónk, a faluban azóta sincs. A Gorbacsov elleni puccsról Pesten értesültünk, otthon, vagy itthon, amikor vasárnap este valamelyik hírműsorban láttuk, hogy Gorbacsov és az elhíresült pléddel betakart Gorbacsova kiszáll a repülőgépből. Puccs is volt: nem vettük észre. Ha visszafelé fordul akkor a világ kereke, de ha csak más irányba, Marokházán (akkor Márkháza), észre sem vesszük. Azóta sejtem, hogy nincs semmi, nem történhet semmi fontos a világban. Dévédé lejátszón nézzük a filmeket is.

Sok évig nem hoztam munkát magammal, legfeljebb olvasnivalót. Akkor is felpakolva olvastam, de nem nyúltam minden kihozott darabhoz hozzá. Most már ezt nem tehetem. Márkházáról is Marokházán írom ezt, és mindent, csaknem mindent Marokházán írok. Marokházán gondolkozom. Most, például gondolok egy kovászos uborkát. Miközben ezt írom, már ott van a kövön, két öblös üvegben, forr a napon. Fokhagyma van benne, babérlevél, bors, kapor, száraz kenyérhéj, a sarka, meg só. A bográcsban most nem fő semmi, de Pünkösdkor, vasárnap, minden évben szokott. Szokott még máskor is.

Ha nincs Marokháza (akkor még Márkháza), biztosan nem élek már. (Nem élnék akkor sem már, ha nincs Gy.) Mégsem mondanám, hogy Marokháza tart életben. Nem. És már Gy. sem. Gy. semmiképp. De a kétlakiságom, és az, hogy élni tudok vele, a kétlakiságommal, biztosan életben tart.

(A cigaretta is megölt volna, ha nem hagyom időben, több, mint húsz éve, abba. Az alkohol inkább éltet, mint nyomorba dönt.)
Nem élnék már, ha nem úgy élnék, ahogy élek.

Ahol él az ember — és az ember mindenütt él — ott a lelkekben kupleráj van. A saját lelkében is, ha saját lelkében él az ember.
Marokházán nincs kupleráj a lelkemben. Ebből következne, hogy Marokházán nem az ember él? Nem az ember lelke él ott. A lelkem nem, csak a testem kétlaki? Az én saját lelkemnek nem lehet kétlakisága? Nem értem. Ebből következhet-e az, következik-e, hogy nem az vagyok ott, aki itt vagyok. És itt nem az, aki ott.
Marokházán nem ugyanaz az ember él bennem, mint Budapesten? Kérdezem. Nem állítom, kérdem. Nem.