Valahol déli verőfény perzsel folyton
és mindez igaz a hosszú lábakról,
csak még a metafora szegül most ellenem,
később elmondom, mit rejt zsebem,
hadd panaszkodjam, van, hogy nincs is pénzem
és ne hidd, hogy mindent feledtem.

Az Ideát, mit féreg rág, feledtem igazán,
képtelenség a Napba nézni direkt,
hátha felcsillan benne valami igazság,
kövesd a véletlent, mi ellenáll a végzetnek,
a múltkor pár apró csörgött zsebemben
s néhány fillér a kútban találta magát.

Vagy mégis, hozz csak egy kis pénzt,
amim akadt, alighanem valahol elhagytam,
ha tényleg a Napba tudnék pillantani,
tán megvilágosulna az igazság,
de az arany logika nincsen ínyemre,
már jó ideje lyuk tátong a zsebemben.

Így üres zsebben kotorászni,
„minden csudás" — pár fityingre rátalálni,
e vigasz silány, e metaforát feledd el inkább
és próbálj hasztalan pislogni a Napba,
tán betoppan a „nagy igazság" álma,
ha ellenedre lesz e meggondolatlan lárma.

A nyersességet alapjában véve ellenzem,
különben feleslegesen lenne zsebre téve a kezem?
A pénzügyeket rugalmasabban kezelném,
engedelmesen, mit mindenki szívesen feledne,
én egyszerűen a vakító napba tekintek,
ha az igazság sár-porban fetreng.

És mindaz, mi a vékony bőrt illeti, valóság,
s már most ellenem szegülnek a metaforák,
„a szívem", emlékszel, hordom a „zsebemben",
elhasznált, csörgő pénzdarab, az énemben,
különben pedig tényleg mindent veszni hagyok,
ha levetkőzvén magadra öltöd a bódító Napot.

Ellenem szegül a Nap, csakhogy mindent feledjek,
amikor igazságtól csillog a zsebem
s a szerelem, e metafora nincstelen.

Bármikor találkozom Vallejóval*, szinte bölcsőjébe
juttatja vissza írásomat, többnyire az átélteket.
A türelem kiszellőzteti és bezárja a verseket,
gyengéden tér vissza a száműzetés fájdalma, megújulva

ragyogja be a világ szenvedését, bezárul, mint a rózsa,
és patetikus fájdalmam itt van újra,
jóllehet feltettem magamban: nem veszem oltalmamba.

A gyötrelmekről írni: kerek egész s a fizikai
sebeket kiszínezni nehéz, midőn a fizika nincs is jelen.
A csillag-közti viszonyokat képtelenség megtörni a földről
s kizárt, ugyanakkor fájdalmas és mesébe illő.

Ha valahol Peruban egy kis falura bukkanok, megérzem
az indián ősök véráramát — s midőn eszmélek,
César a tengerszint felett mily magasan született, utána
könnyen megértem, mit jelent szembesülni a véggel

s folyton egy precíz küldönc árnyékában írni. Persze,
engem is kétségek gyötörnek, hogy is enyhítsem,
nekem is eszembe ötlött, olykor néha-néha beszéljek
a reményről. Mint egy küszöbről, mely eltávolít s megtör.

De még mindig biztosan elkerülhetetlen, ma, amikor találkoztam
Vallejóval, csak az emlékezet eleven a jövőt illetően. A száraz és
betakarított esztendő a csíráit bontja, nincs is rá oka, csak
egészen. Így hát sehol semmi látszatja, meg se változtam.

Ma oly közönséges vagyok, nálam közönségesebb nincs is.
Nem keresek indítékot, nem kérdezgetem: miért. Ma minden
múltbéli eseményt törlesztek és minden vigaszt nyer.
Semmi kifogásom sincs ez ellen. Ma csak szenvedek.


*César Vallejo (1892-1938): perui költő, író, publicista. Korai költészetére a francia szimbolizmus volt hatással; később érdeklődése a társadalmi problémák felé fordult.

Valaki közénk rekedt és nem sikerül
elreteszelni a teret, hol senki sincs jelen.
Senki sincs ébren s nem sikerül meggátolnunk
az éji lidérceket, kik a partra késztetnek minket.
Ki vagyunk zárva,
sikertelen a vizek megszólítása,
bárcsak feltárulna előttünk a titok:
a honnan, a hová s a hol.

Gondolataidat helyezd tálkába, Primož, benned is van
megvalósulás. Adj neki aprópénzt, ha találkozol vele,
legyen akár feketében vagy fehérben, az istenek is
ruhát öltenek, ha a körmenet mellett döntenek.

Tükörsima a folyók nyugalma. Színként ömlik szét az ég.
A festők hatalmasak. Első pillantásra megragadják a titkot.
S ez ritka pillanat. A fájdalom intervallumában zajlik,
mikor már a halk lépteknek is lőttek. A csillagok is szenvednek

s a retkek. A rigók s a vakondok. A szatellitek s az égitestek,
melyek a tálka képzeletnél is tökéletlenebbek. Az egyszemű
mindent észrevesz. Két szemmel a legnagyobb ínségre,
sőt az önteltségre is képes. Ha keresed, szenvedés a részed.

Ez az egyik. Hordoznod kell az apró morzsákat. Mint a hangya.
És gyötörjön csak a bűntudat, ha e kicsi állatkát talpad elpusztította.
A hangyák is szenvednek, nem csak a te ecce homod.
Jobb lenne elrejtőzni, mert egyre görnyedtebb a testünk

és újabb s újabb tálkákat kell kiürítenünk,
hogy gyűrűkkel és tablettákkal tömjük tele.
Létünk lényegtelen, hisz csak néha-néha találkozunk
s egymást is szinte alig ismerjük.

A nyelv gyötrelme, hogy valamit cipelne,
cipelne még ki nem mondott gondot,
mi előtte kimondatott eredeti formában,
formáktól mentesen előre nem gyártva.

Gyártva egyszerű köznyelvi formákban,
egyszerű egyes szám s remegés köznyelvében,
az ingatag kettősség első személyű remegése,
a mindent uraló én ingatag kettősége.

Hisz az egység-bőségben minden szétroppan,
az elektromos test s a rövidzárlatok nyelve,
néha egészben szálltál most csak foszlányokban.

Így megmaradsz kis szívében annak, mi te vagy,
a pozitívon szétömlő egyéniség
ritmussal a kézben, aritmiával a ritmusban.

Bizonyos álmok sohase álmodnak.
Pillantásom az ablakon át elillan,
a nappal estébe fordul —
más tájak felé visz utunk —

az ágakon rügyek, virágok, kerti tulipánok.
Vas-szellő, szürke megszállás,
egy viharos jelenet rettenetes széllökései,
üres állomások követik egymást.

Az állomásfőnök sípjából hosszúak a tónusok,
fizetetlenek a számlák, értesíthetnek bármikor,
a megemelkedett víz már a felső ablaknál,
a Nap lenyesi majd sötét oldalát.

Most, a viharos jelenet fogójában,
legalább körülbelül tudjuk, hogy nem létezünk,
bizonyos álmok sohasem álmodnak,
a körben épp olyan, mint egy tönkrement lemezen.

Vodka a boltból, amott épp valaki haldoklik,
ellepett pincék és elöntött emeletek,
távol a tengertől, gyilkos jelenetek,
az isonzói frontról eltévedt srapnelek.

A körben épp olyan, mint egy tönkrement lemezen,
legalább körülbelül tudjuk, hogy nem létezünk,
más tájak felé visz utunk,
bizonyos álmok sohase álmodnak.