Nem volt nálam zsírabb gyerek Hajdúszoboszlón. Debrecenben sem volt, de még Hajdúszováton sem akadt nálam zsírabb. Megkockáztatom, hogy hetedhét Hajdú-Bihar megye 40 kilométeres körzetében nem akadt, a Keleti-főcsatorna mellékét beleértve. Na, elég az hozzá, hogy tényleg zsír voltam, mégpedig a javából.
Akkoriban — ahogyan most még inkább — nagyon sok energiát tudtam tárolni zsír és egyéb szövetek formájában, így senki nem csodálkozott azon, hogy kimagasló eredményeket tudtam felmutatni zsírégetés, zsírozás és a zsíroskenyér evészet területén.
No hát ilyen zsír voltam. Vagy tán még egy kicsit azabb.
Idővel, ahogy fejlődtem, teltem, magasodtam és szélesedtem, érdekelni kezdett a dolog: miért is vagyok én a környezetem legzsírabb vagánya. Mert hát a zsírság nemcsak előnyökhöz, de igen kellemetlen és idegesítő hátrányokhoz is juttatott egyszerre. Zsíros volt például a frissen mosott hajam; a karszőrzetem, ha a nagy melegben behajlítottam a kezemet, összeragadt könyökhajlatban; az ágyam szó szerint fészke volt a zsírnak, anyám hiába mosta ki hetente-havonta.
Olyan mérges tudtam lenni magamra, hogy kis híján spontán öngyulladást kaptam, egy olyan megmagyarázhatatlan állítólagos jelenséget, melynek során bármilyen látható ok nélkül égni kezd a test egy része, vagy szélsőséges esetben a teljes felülete lángba borul.
Csúfoltak a barátok és az iskolatársak, állandó témája voltam a perlekedő nyelveknek, a kalória helyett lassan mindenki a nevemet kiáltotta, ha arról a hőmennyiségről volt szó, amely 1 gramm 14,5 celsius fokos víz hőmérsékletét 15,5 celsius fokra emeli normális (101,325 kPa) légköri nyomáson. Hívtak Zsírújnak, Zsíradéknak, Zsírosdeszkának, de a hátam mögött még ennél is gonoszabb neveken illettek. Zsírsav, Tápanyag, Inzulin, Zsírszövet, Szénhidrát, Zsirizsuri, Tejzsír, Zsíros debedurda... sorolni sem tudom.
Miért? Miért vagyok én ilyen zsír? Sírtam, bőgtem, laktózt választottam ki a tejből, a fagyihoz fogyasztott habtejszín több mint 30%-át beépítettem a szervezetembe, gátoltam a saját bélbaktériumaim elszaporodását, toporzékoltam, anyámat zaklattam, hogy márpedig én nem akarok ilyen mértékben zsíros lenni.
Mosolygott és azt mondta: még az ilyen kis zsírokra is — mint amilyen én vagyok — lesüt a nap, a hold, négy-öt csillag, maga az isten is lesüt, ha nagynéha is. Ne mérgeskedjen egy hozzám hasonló eszes lurkó, aki pont olyan mint amilyen én! Azzal tovább klopfolta a kiló színhúst. Ott álltam mellette és néztem percekig, mit művel. Nem győzött meg.
Apámhoz fordultam, akinek termetes körszakálla intelligenciát sugallt és férfias erőt: mondja meg már, mi a baj velem, miért vagyok én a megye legtömzsibb zsíros bödöne! Apám cigizett a balkonon, hideg volt és látszott a kifújt füst mellé fújt lehelete is. Hosszú csend következett, mielőtt megszólalt.
Édes egyfiam, mi a fasz bajod van neked a zsírral? Zsíros család a miénk, már apai nagyapádon is volt némi háj, rajtam is van, itt ni, azzal az úszógumiját markolta meg, meg elöl a hasát düllesztette. Nincs veled semmi baj! Hacsak... — Ó jaj, szinte már éreztem, ahogy belém mar, nekem csapódik és felzabál a következő mondat, kiválasztja belőlem a fehérjét, a cukrot, az ásványi anyagokat, a vizet; csak a zsír marad, az leszek teljesen, ami vagyok... — Hacsak nem anyád rokonai. Ők vékonyak, sportolnak, ha jól emlékszem. Nagyapád meg futballedző, meg tesitanár is. Anyai nagyanyád gazdasági területen dolgozik. Keresztapád meg lengyelül tud, a jövőben bizonyosan buszalkatrészekkel fog üzletelni. Látod, fiam, nincs veszve minden! Nem hízol el mérhetetlenül, mint valami göndör szőrű mangalica, nem leszel óriási és kerek mint a nap, nem fogsz annyit nyomni, hogy az 150 kilónak feleljen meg. Rámnézett és hátrahőkölt, amennyire tudott, mert a korlát így is a hátánál volt.
Kétségbeesésemben a félelmetes szavak úgy repültek ki belőlem, mint a róka az út szélén, nagy melegben és sok sör után: De apám! És a Zsírfejű Tündér?
A mi?
A... Zsírfejű, tudod, apa! Asszem, Lázár Ervin írt róla egy tanulmányában. A négyszögletű kerekerdő, dehát te is tudod! Te is olvastad!
Apám utolsó, nagy szívását fújta ki sokkal utána. Néma maradt, talán csak annyit mondhatott a nagy füst- és leheletszagban, hogy te tudod, fiam. Vagy ilyesmit. És bement a balkonról, a harmadik emeleti másfél szobás tanácsi lakásunk balkonjáról, ami tulajdonképpen egy másfél négyzetméteres kilépő volt, dehát akkor én még másfél köbméternél jóval kisebb voltam. Kicsi zsírocska voltam.

Mentenem kéne ami menthető.
Ez olyan mint a zsír és a kenyér,
a kapcsolata.
Sóval gerjed az íz,
a szelet legyen vaskos, sima, a kenés mértéke,
a megszerkesztett végkikéselés, az egyenletes zsírleszívás.
Úgy, ahogy a szó sarjad a szájzugból, ételérzés leng széjjel.
A mentés talán egyféle időszűkség,
olyan mint a zsír a kenyéren.
A vereshagyma a vers szaga, szag avatott paprikázott felhangulat.
A kedv sótlan, az egyenlőségjel fele párhuzamosatlan, kajla kaja,
pont most nem áll az egyen meg! Nem egyenleges!
Olyan ez, hogy amit írok, a vers, az éhes asszony, menthetetlenül
enni kér, enni kap és sorokat tör és rímeket ér és
én nem! Nem kapom be! Nem megy rajtam végig!
Szívja a kenyér meg, kierjessze a sót a zsírba, kiterjessze a karéj akaratát,
elfoglalja a fogak alját, a nyelv nyelét, a torkos nyelőcsövét;
és én hiába alkusszak, hogy nem! Nem enném, nem merném, meg nem én,
nem menteném, a némbert, a szót, a kapcsolatát.
A pont olyan minta nem ehető.
Veszett fej, szelet szél, nyelés a nyálast, nyomás a szorítást, a padlást a nyelvhegyhez. Eszem, megáll.
Mégis, egyfajta mentegetőzés.
Egyetlen szájharapásnyi csend,
majd az állkapocszár, fogkocc, nyálfröccscsöpp,
egy sor sós és egy gerezd hagymasor édese-csípőse cuppan.
Az, ami beépül és az is, ami nem, illik oda bele a bőrszagú testbe,
ott van abban a fogvartyogó szájtépésben, a nyelvháton gyűlő felismerésben
és a gyomor gázbüfögtetésében,
mindaz, amit ismerek.
A kapocs a falat és a száj között, a hagymázas nyalomány.
De tulajdonképp a minduntalan mentéskényszer és a menthetetlenül
beépülés falansztere.
Olyan ez, hogy a szájhagyomány legyen veled!

Egy eszkimó vagyok. Sarkvidéki inuit vadász. Van hálózsákom, karibu bundám,
dupla harisnyát húztam, a szánon hidegebb van.
Plusz hat fok van, de utazni hideg. Ülök a szánon.
Nem sötétedik, csak titkosodik, én utasodom és most inuit vagyok. Vadászni induló.
A jég birtokában kizárólag a természet szabályait követem majd. Állatokban, növényekben,
hóban testesülök meg. Négy méter hosszú a szánom, magasba ívelő fa fogantyúval,
és egyetlen szöggel sem, amin ülök, amin indulok.
A várakozás időpocsolya, olvadék, meggyűlő barnaság.
A menésben a szép, hogy a fehér hó alattad tenger, sűrű és roppant bálnauszony,
a hold feletted sárga, és kék a jég.
Hűlök a szánon, a fúvatag sötéten nekem hajt, hajlítja a dér szépen szerteszét a szám.
A sapkámon ez áll: a munka azoknak való, akik nem tudnak vadászni.
Utolsó időérzékem oldódik fel a napsütötte éjszaka végén.
A mohás, zuzmós területen a vörös kőtörőfű és a pimpó virágai várnak.
Német bálnavadászok vannak közbetemetve. A motoros szán gumitalpa jégkását lövell,
megkerülöm a névtáblás hantokat. Az eszkimók szerint nem haltak meg, csupán itt
alusznak, így aludtak el. Álmosodom, ahogy tovább megyek. A szánomból fogyóban a
benzin, didergek. Néhány siksik és csíkos mókus kísér egy darabon.
Plusz hat fok van, de a szánon hidegebb. A sarkvidék szabályai négy méter hosszan.
A sapkámat lefújja a fullatag szél, valamennyi erőm jéggé fagy. Kezemmel még a gázkaron.
De hogy' sírhatnék most, nevetek, ha egy sarkvidéki inuit vadász vagyok?

Úgy kell ez a halál, mint porszem a szélnek,
Szélnek eredt vágyunk, csalásunk az élet,
Amely mit is ér? Akár a porvihar sivatag éjfelén,
Csak átzuhan fedetlen arcodon
Mozdulatlan, halott vagy hiszen, bűnös harcodon
Szerelmünk ellen kéjcsatát vívtál,
S engem megfojt-csókol a kín, hogy oltár
Előtt esküdt hűséggel borultunk egymásnak,
S most mégis hűtlenséggel esküszünk a csorba másvilágnak.

Úgy kell ez a halál, mint porszem a szélnek,
Szélbe vetett ágyunkon szellemek beszélnek.

Az ujjaim jártak körbe a nyakadnál
Utoljára s kiszorítottak ebből a világból, a nap már
Nem rajtad nyugszik s éjjel a hold sem az arcodat éri el,
A föld temet, a por altat, s a faláda élvezi csak ezt a szerelmet.
De én sem nyugodhatok, hajnalra kutya szagol, vér temet,
Nekem sem osztottak itt több érdemet,
Meghal, aki öl, így vagy úgy, a kegyelmetlenség
terhe rám borul, mint asszonyomra a fedő. A világ ellenség,
S én a világnak ellensége, akár a házi por, melyet kiseprűz a huzat,
Hasznaveszett lettem nélküled, a kard majd végtére kiforgat
Magamból, megyek utánad, s kerülni foglak ott,
ahol a szemvilág véget ér, kihunynak testeink, vontatott
utunk szakadékmélybe tér, s elveszünk egymástól, ahogy most veszik a vér
Belőlem, ahogy kezemből, ajkamból te is kivesztél, kivéreztél.

Úgy kell ez a halál, mint porszem a szélnek,
Szélre kapott vágyunk megcsalta az élet. Elcsalta az élet.

Borzasztó a művészek tolakodása — többen le akarnak festeni
vagy márványba vésni. Megírni. Engem!
Nem hiszek a hírnévben, nem hiszek a dicsőítésben, a magasztos mindenség művész-jelenítésében, abban, amiben nem hiszek, sem hiszek!
Hiszen miben hiszek én? A hiszékenységben? A hiszekegyben? A hitelben?
A Hitman-ben? A hitvesis csókban csakugyan van valami?
Hitvány eszement szenteskedés, luminesszencia szárazon, szenttelenség. Prüszkölök, köhögög, tüsszentek! Endre, mit gondolsz?
Van-e szenthajnal a szentély után? Marad-e csók a macsók csokrán? Lesz-e még felláció a római utcán?

Ej, van-e SZENT akadás, fennakadó fakadás,
Hajnali fasz fakabát, mit az éjjel megszűr ma?
És van-e, szent-e a szesz, mely a szánkhoz ered még
Éjnek elénekelős, mély etetős, jól lakatós húsán?
Szép szopatás, szaladás, rúzsos a száj, szeretem én,
Nők elején eredő szerelemdombokra szentül merEND REmekül
Zászlaja, szívem örömmel meredője, s a szó
Szertelenül szakad ott ki, ahol, jaj, ez az este bevéged,
S állva maradtok ti jól illum- és laminált barátok, míg
Én beledőlök két csoda cickó közös szép eredőjébe,
S tőlem öt fakabát is baszogathat, ha a hajnali hajórúd már célba talált.

* A Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár — a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.