1.

— Nem sámli — dünnyögi maga elé a fellebbenő szoknya bámulni engedte formás combok után meredve, amíg a kívánatos idomok ki nem ringnak látóteréből, otthagyva az unásig unt hátteret: a csónakázótó víz nem látta beton medrét.
„Csónakázótó, csónakázótó" — ekképp morfondíroz. „Miért neveznek csónakázótónak egy víz nem látta beton medret?"

2.

A fellebbenő szoknya alig-alig-alig fedte formák a kis földalatti lépcsőjén szaporázzák felfelé.
— Még egy fél perced volt, már éppen indulni akartam, de még egy utolsó fél percet adtam, mielőtt elindultam volna — fogadja a föld alól feltűnő formás combút a menedzser-egyenruhás, kezében hervadásnak indult virágcsokorral hadonászva, mígnem a kívánatos idomú kisebb szilikonos beavatkozástól duzzadó ajkával csendet csókol a menedzser szájára.
— Régóta vársz? — selypegi, kurta szoknyája alá nyúlva, hogy megigazítsa tangáját, ami birizgálja végbélnyílását.
— Á, csak negyvennyolc perce. Ez nálad tényleg nem számít régótának. Sőt, szinte pontos voltál.
Végezve az alsónemű-igazítással megszagolja mutatóujját, miként kisgyermekek szoktak ismerkedni a kakaszaggal, közben tovább selypeg bután:
— Mert siettem.
Megszólalás helyett inkább csak fejben fogalmaz a menedzserzakós.
— Mert valami fontosat...
Képzelem, mi lehet az a fontos — fogalmaz fejben a menedzser a hervadt csokorral a kezében, amit elfelejtett átadni.
— Szóval, hogy...
Nyögd már ki, vagy ennyit sem tudsz — fogalmaz fejben.
— Hogy is mondjam, hogy...
De dugni, azt igen.
— Szóval, csá, bébi!
Arra vagy te jó, hogy jól megkúrjanak... — itt elakad a fejben fogalmazás.
— Mi van? — néz bután a kúrnivalóra.
— Hát hogy vége van, az van.
— Minek van vége?
— Nekünk... Már hogy ennek az egésznek. Érted? Szóval ki vagy rúgva, na.
Megerősítésként kistáskájából kis csomagot kap elő és kis mosollyal átnyújtja a sóbálvány jellegű egykori vőlegénynek. Mivel az továbbra is csak sóbálványkodik, nyom egy futó puszit az orrára és sarkon perdül, hogy behuppanjon a hosszúlépésnyire fékező ezüstmetál kabrió Mercédeszbe.

3.

Toled nem is varhat mast az ember. Az uj pasinak tobb a zseje. Te meg abba vagy szerelmes. Tole majd biztos dragabb gyurut kapsz.
A menedzseroltonyos... (Bocsánat, kezembe ivódott az sms-stílus. Na, még egyszer!) A menedzseröltönyös el sem olvassa, úgy küldi el az üzenetet, miközben a szabad kezében pörgetett gyűrűt bámulja. Amely ékszerre a Merdzsós pasival tipliző, kurta szoknyás csajszi által összekészített csomagocskában lelt. Bámulja, bámulja, de nem rohanják le az érzések, mint a Vörös Hadsereg Európa máig boldogtalanabbik felét. Nem. Markába szorítja. A csónakázótónak becézett, szikkadt betonteknő széléhez megy. Egy pillanatra a távoli semmibe réved. Puff, mintha bizony víz lenne a tóban, úgy hajítja a gyűrűt a beton mederbe. E kicsinyes bosszút követően távozik történetünkből.
ICA
FERI
„Hát ennek is vége" — gondolja, aki csak gondolni tud, dünnyögni nem, és ki tudja, miért ez hasít belé:

4.

A vádlott neve: Lakatos Dzsoky
Foglalkozása: munkanélküli
Lakcíme: hajléktalan

KÉRDÉS: Szóval továbbra is azt állítod, hogy azt a gyűrűt a városligeti csónakázótóban találtad?
VÁLASZ: Igen, már mondtam...
KÉRDÉS: (Te ne pofázzá vissza, bazmeg! Válaszojjá tisztességesen vagy... Ütések zaja.) Tehát a tóban találtad?
VÁLASZ: Igenis, kérem szépen.
KÉRDÉS Ne hazudj (te büdös cigány, mer' feltépem a melledet, azt' belepisálok)! (Ütések zaja.) Hogy találtad meg a víz alatt?
VÁLASZ: (Sírós hangon.) De hát nincs is benne víz.
KÉRDÉS: Akkor miért hívnák csónakázótónak?
VÁLASZ: Nem tudom, kérem. Úgy híjják...
KÉRDÉS: Úgy, mert csónakáznak benne. Csónakázni meg a vízen szoktak. Vagyis ha csónakázótó, akkor van benne víz. (És akkor te azt a gyűrűt nem találtad.)
VÁLASZ: És akkor én aztat a gyűrűt loptam.

5.

— Te buta picsa, hogy a picsába lehetsz te ilyen buta?
„Hát ez nem úriember" — gondolja, aki csak gondolni tud, dünnyögni nem. „Így beszélni egy hölggyel!"
— A kurva anyádat basszad, te geci!
„Tévedtem, ez a némber mégsem hölgy."
— Hát hogyan lehettél már annyira hülye, hogy egy másik gyűrűt adsz oda neki. Hogy ahelyett a szar bizsu helyett az enyimet. Az én fehéraranyamat, bazmeg!
„Újabb gyűrű? Meglehet, arról beszélnek, amelyiket az a hivalkodó öltönyös dobott a víz nem látta csónakázótóba, amit azután az a szakadt szerencsétlen megtalált a beton mederben, akit azután elvittek az egyenruhások?" — dünnyögné, ha tudna, de így csak gondolja, mert azt tud.
— Biztos eltette, miért hagyta volna itt, mi?
„Hé, hát ez az a szép lábú lány, akit reggel megbámultam, amikor a szél fellebbentette a semmi kis szoknyáját. De azt a másikat, azt még sose láttam."
— Ne adja neked az Úristen, hogy ne találjuk meg!
„Hát persze, hogy nem láttam, az ilyen erőszakos figurák nem sétálnak ráérősen a Ligetben, azok ezüstmetál kabrió Mercédeszükben dudálnak tehetetlen dühükben a dugóba rekedve."
— Ne...
„Micsoda? Nem értem. Egyszerűen nem hallom, mit suttog a kis hölgy. És hová lett a kis hölgy? És az az agresszív nemúriember miért rohan el?"
Nézte, amíg ki nem rohant látóteréből, otthagyva az unásig unt hátteret: a csónakázótó víz nem látta beton medrét.

6.

Az éjszaka rég nem tapasztalt vihar csapott le sunyin a városra. Nem maradt sokáig, de őrjöngésében magával akart vinni tetőket, bódékat, kukákat, óriásplakátokat, na és a fákat, a ligeti fákat.

7.

Megérezte, hogy itt a vég. Állítólag mindenki megérzi. Szomjazott, de kifordult gyökereinek csupán annyi jutott, amennyi a záporból maradt. Földre döntött, villám hasította ágai közül természetellenesen fehérlett a formás comb, amit már egyáltalán nem takart a derékmagasságig felcsúszott kurta, egykor szél fellendítette szoknya. „Még így, bomlásában is milyen bájos az arca." Valami ilyesmire gondolt (mert azt tudott, csak dünnyögni nem), azután még meglátta közeledni azt az egyenruhás alakot, amelyik elvitte azt a rongyosat, azután... azután...

8.

„Mi ez? Igen furcsa. Most vagyok, vagy nem vagyok, az itt a kérdés." — gondolja, mert gondolni újra tud, még ha dünnyögni továbbra is képtelen. „Mégiscsak létezik túlvilág! Csak ez a bizonytalan lebegés."
A férfi, akár valami patkolt tojást, olyan óvatos műgonddal helyezi kandallópárkányára az árverésen messze értéke fölé licitált faszobrot. Nem akarta mindenáron, ám egyszerre azt vette észre, hogy a többiek mind visszaléptek, s ő maradt egyedül, kezével idétlenül magasba emelt katalógussal. Azóta is ezen bosszankodva igazgatja a műtárgyat. Végre megtalálja a legmegfelelőbb helyet: a képzeletbeli középvonaltól úgy négy és fél centiméterrel jobbra. Nem, tévedtem, tovább igazgat. Na és most? Most sem tökéletes. Uram, kérem, igyekezzen, közeleg a végkifejlet, ne akassza már meg a cselekményem sodrát!
— Nehogy már unatkozzál egyedül, abban ott nézegetheted magad — ajánlja a szobornak és távozik annak látóteréből, otthagyva a jövőben majd unásig unt hátteret: a szemben lévő falat uraló díszkeretbe szorított metszett tükröt.
„Ez lennék hát én? Egy szobor. Egy fa szobor. Ez lenne hát a fa mennyország? Vagy inkább a fa pokol?" — így morfondíroz, amit ismét tud.
És nagy morfondírozásában egyszerre a fa szobor magára ismer a tükörben: „De hát ezt az alakot én láttam. Igen, ott a Ligetben. Ott a téren. Azon az emlékművön. Középen. Egyik a lovasok közül."
Gondolatain (amik újra éledtek, nem úgy, mint a dünnyögési képessége, amely ebben az új életben sem adatik meg neki) a ház előtt agresszívan felbőgő autó üt rést. Az ablakon keresztül látja, amint egy ezüstmetál kabrió Mercédesz kanyarodik csikorgó kerékkel jelenlegi lakhelye (fa menny, vagy fa pokol) garázsfeljáróról az országútra, s már húz is el, otthagyva, az ebből a szögből még nem unásig unt hátteret: a fák fölé nyúló Millenniumi Emlékmű központi alakját, az arkangyalt.