Budapest. Valamikor szerelmes voltam ebbe a városba. Imádtam a nagyvárosi életet, a bolyongásokat, a nyüzsgést, rácsodálkoztam a szecesszióra, a méltóságteljes tizenkilencedik századi szobrokra, a nagynénémék Síp utcai lakásának belmagasságára, a lépcsőház még megmaradt bordó csempeburkolatára és az ablakokon át beszivárgó éjszakai fényekre. Akkor még nem vettem észre, hogy fejünk felől hiányzik a csillagos égbolt. Ám e kamaszkori fellángolásnak egyszerre valahogy vége lett. Épp abból lett elegem, abból a nyüzsgésből, ami először megfogott. Ezután sokáig nem éreztem mást, csak távolságot. Idegen voltam ott, és mire állásom lett volna, már nem kívánkoztam oda. Aztán lettek barátaim, egyre többen, és a város ma már egészen mást jelent számomra, mint hajdanán. Barátságokat jelent tehát elsősorban Budapest. De hogy kihez is kössem a felkérést — mert azt tudtam rögtön, hogy e barátoknak meg kell valahogyan jelenniük —, nem volt könnyű döntés. Gondoltam Bródy Andrásra és feleségére, Katira, a hamar távozott Bella Pistára, Palánkai Tiborra és Blahó Andrisra a Közgázról, Gádor Manyikára és Nagy Sanyira, jeles szobrászokra, az Arnolfiniakra is persze, és sorolhatnám végig az oldalon. Hogy mégis Sáli Rózát választottam, ha áttételesen is, annak nagy oka van: Róza adja meg számomra e város otthonosságát. Róza benne lakozik Budapest szívében, és ott van ez a szív a Múzeum körúton, egy második emeleti lakásban, ahova mintha haza menne az ember, és Róza könyveiben, festményeiben, jóízű teáiban dobog bizony ez a szív. Róza festő. Igazi, alkotóvággyal, keresésekkel, próbálkozásokkal, gyötrődésekkel teli alkotó ember. Szeretem a képeit. Szeretem bennük az utat, amit végigjár, az utat, amin magam is járok.
Képzőművészeti érdeklődésem középpontjában a szín, a forma és a kompozíció áll. Ennek megfelelően Róza lakásából három, a meghitt, mindennapi élethez hozzátartozó használati tárgyat emeltem ki formája alapján, és ezekből konstruáltam képeimet.