Ott állt Lenin egy vörös-márvány gránittömb előtt. Egyik keze zsebre dugva; érdekes pofa, bár kopasz, a gyermek nem érti, miért kopasz a bácsi, ráadásul szobor-bácsi. Ha már a szobrász megalkotta, igazán formázhatott volna neki hajat. Aztán megrettentem tőle. Anyuka kezét fogva pislogtam föl a bronzalakra, mikor egy vicces bácsi azt kiáltotta — dől a szobor! Nagyon megrémültem, kicibáltam a kezem és uzsgyi. Anyuka alig győzött utolérni, a futás nem volt erőssége. Ilyet nem szabad csinálni — lihegte. — Majdnem rám dőlt a szobor! — hüledeztem. — Ne beszélj butaságot. A szobrok nem dőlnek gyerekekre.
Azért én tartottam a szobortól, ahogyan az újpesti vasúti hídtól is, meg alapvetően valamennyi felüljárótól. Stefán Jóska utcabálra vitt bennünket a Ligetbe. A szobrot szerencsére nem is láttam, olyan sötét volt. A színpadon fényár, Németh Lehel énekelt. Anyám elkezdett táncolni Stefán Jóskával. Mindkettő vigyorgott, én pedig gyűlöltem őket. Mégiscsak odamegyek a szoborhoz, hadd dűljön rám.
Engem, a falusi fiút, elámított a műjégpálya. Megannyi vidám gyerek siklott ellipszispályán! Fejükön színes, bojtos sapkák. Na, én Nyírkátán föl nem vennék ilyen sapkát. Túl gyerekes. A vashídról tökéletes rálátás nyílt a vonzó, de számomra ismeretlen forgásra...
Zegernyés idő, a liget fái fázósan bújtak össze, éjjel szitált, a hó érintetlen, bundasapkás vénlány követte didergő kutyáját. Az eb óvatos nyomokat hagyott az érintetlen hóba, visszatekintett vádlón gazdájára — miért kell neki ilyen körülmények között csinálni —, aztán fölvette jellegzetes pucsító tartását, és egy okkersárgán gőzölgő hurkát szült napvilágra. A szerves matéria ott ékeskedett a nagy fehérség közepén, az ember hangját fölkapta a pesti szél — jól van, Bubikám...
Két pislogó vidéki fiú, Pisti öcsém meg én, először jártunk egyedül a Ligetben. A Vajdahunyad körül ólálkodtunk, mint kik rosszban sántikálnak, hiszen bárhová mentünk, társunk maradt a félsz, mert egy vidéki mindig tart attól, hogy itt nem szabad lennie, ezt vagy azt nem szabad megtenni. Ha kérdeznek, válaszolni kell, ha ránk szólnak, menekülni kell. Kezünk a zsebünkben, gyűrögettük a ropogós húszast, amelyet anyuka adott, hogy elköltsük a vidámparkban. Ez a nézelődés tehát csak alibi, késleltetés, hogy jobban kiéheztessük magunkat a hullámvasútra, gokartra.
Viaszfehérbőrű társasághoz csapódtunk, akiknek egy raccsolós beszédű előadó a vajdahunyadi épületkomplexumról beszélt, hogyan építették az Erdélyben látható eredeti vár motívumait fölhasználva, milyen tárlatok tekinthetők meg benne. Összepislogtunk öcsémmel, érdekeltek is meg nem is a hallottak, de tárlatra biztosan nem megyünk, lassan időszerű elindulni az angolpark irányába.
— Vegyetek tájékoztatót, fiúk — csapódott mellénk valahonnét egy labdafejű, szemüveges, hájas ember, karján halom újsággal. Szuggesztív volt és lenyűgözően határozott. — Ez itt a mezőgazdasági gépekről ír, nyolc forint, ez a vetőmagokról, hetes, ez a gyümölcsfák szemzéséről, oltásáról, szintén nyolc forint.
— Hát — kezdtem el szánalmas hápogásom, de az ember már nyújtotta is felém a lapokat. — Hát én...
— Huszonkét forint. Nagyon megéri, ebből az ember mindent megtud, nézzetek bele, frankón illusztrálva is van.
— Hát — és nyúltam a zsebem felé, és tétován kivettem a húszasomat, amely a Vidámparkra volt szánva. — Csak húsz forintom van.
— Na — és kikapta kezemből a pénzt —, már két forintot csak össze tudtok szedni valahonnét. — És öcsémre tekintett.
— Nekem is csak húszasom van — közölte szeppenten Pisti, és előhúzta a kék Dózsáját.
A hájas fickó kikapta a kezéből, és nagy lendülettel elhadarta
— Nem tudok visszaadni, de itt van ez is, ez is meg ez is! Ez pont negyven.
A kezünkbe nyomott egy köteg ismertetőt, és sarkon fordult, és már ment is. Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzam, hé, vissza az egész, nem is akartunk ilyen francokat venni, nekünk a vidámparkra kell a pénz. De az én reakcióm besült, hisz olyan, számomra teljesen idegen dolog történt, amelyre nem voltam fölkészülve. Hirtelen elöntött a düh, utána léptem, de valami megállított. Egy láthatatlan szakadék, amely közöttünk és a csapott vállú, x-lábú, hájas-seggű pesti disznó között tátongott.
Álltunk Pisti öcsémmel a tavaszi ligetben, mint két rakás szerencsétlenség, és leforrázva pislogtunk a lelketlen alak után, aki elvitte negyven forintunkat, s hagyott helyette egy köteg érdektelen papirost...
Azon a legendás királydombi előadáson a hájas-seggű egyszer sem jutott eszembe. Ugye az idő, a megbocsátás... A szerencsésebb mindenképpen én vagyok. Mert ilyet soha nem tettem, és soha nem is fogok tenni. Én kiváltságos, ő szánalomra méltó. A rockopera végén a székeken állva énekeltük: „Felkelt a napunk, István a mi urunk!" Lehet, valahol ott tapsikolt a tömegben a hájas-seggű is. Istenuccse, nem irigylem el tőle az élményt. Alapjában ő is magyar ember...