Éjjelenként szürcsölés.
A homályban pilléreknek látszanak az emberek.
Nyurga folyadék-tartályoknak.
Végtelen kortyolgatás-folyamnak.
Szépségük a fiatalságuk,
mely minden más anyagnál, mi áthatja őket,
gyorsabban fogy,
eljátszadozik pupillájukkal.
S e szépség megismételhetetlen pillanat,
akarással teli; vágyat lobbant, a teljes elporladásig.
E végtelen akarással igyekszenek a pirkadatba,
egyre közelebb a halálhoz, a pillanathoz, mikor
újra kezdődik minden; a legártatlanabb pillanatban,
az illatozó pillanatban, a hajnalban, halál lappang.
A szépség sosem lenne szépség, ha nem érintené a halál.
Nyaldosná. Elmúlás nélküli sima felület.
A szépség a legrettenetesebb dolog. Rémisztő teher,
végzetes vonzalom, távérintés.
Csak a hibában fedezhetjük fel a tökéletesség csíráját.

ez a tyúk
aki ma éjjel táncol
tényleg vonzó
minden éjjel méz csepeg belőle
ám vigyázz!
a fekete lyuk is kifesti néha magát

érzem
mint jön el
árnyalat nélkül
fekete

Ljubljana völgykatlan, az emberek itt egyformák, teknőszerűek.
Az arcul köpéshez nem értenek, hályogot termelnek és
halogént az égre.
Szerveikkel észak felé törnek, és az elméjükre hagyják
a vér osztályozását.
Menzákon tömik magukat, sűrű és alaktalan
kajákkal, falkákban védekeznek,
felvidulást keresnek, jóllehet sírást érdemelnének, fogakkal
gereblyézik a havat, a fehér ponyvát,
mely fogy, mint az arcuk, homályba burkoltan. Itt
bárkiből lehet költő,
míg meg nem csókolta a Napot és saját nedvében el
nem hamvadt, mint az éjjeli lepke
saját sorsának biztos tudatával. A nevetés itt töltelékszó,
jóllehet hisztérikus görcsöket okozó,
sérves kerepelés, abszurd szorgosság, az Alpok
rendszerébe való bezártság.
Annyi a tenger, mint marhahúslevesbe a csipetnyi só,
hullák nélkül nincsen nagyság, horizont nélkül távlat.
A norma nemesebb, mint az arany és ganajillat árad
a kispolgári háztartásokban, mint
a nemes gyógyfüvek szaga.
Az öntudat eszköze a harmonika, az öngyilkosság
legális eszköze a felpuffadt pofa
és a májzsugorodás. A maradék többi a lélek csírája,
hullák belépő vízum nélkül, álmok a valóságról.

kézzel fogható csend
terjed garatodban
és nem hagyja
hogy szemgolyóddal
egy darabka eget keress
a kihunyó csillagok soraiban

sötétség felettem
csak a világosság karcsú kábulat
vakká tesz
hisz az utat nem lelem

farkasok üvöltenek
darabokra
tépnek
a hold sötét ítéletet rejt
az erő végső leheletet lefetyel

a halál öreggé tette a kisfiús arcot
hogy elfonnyadt
mielőtt még kivirulhatott
az pedig női sziluetteket erőszakol
hogy fájdalmától virága nyíljon

néha szükséged van pár napra,
hogy elmúljon a gyomrod fájdalma,
hogy megund a tévé-bámulást,
hogy a konyhába lépj,
fogd a maradék szilvapálinkát
és azt szörppel és ásványvízzel összekeverd,
az ital undorító,
ám mégis jó magadba töltened e löttyöt
az egész a képzelet szüleménye,
a meztelen nőkön kellemesen elmerengsz
miközben a varázs-szörpöt magadba töltöd.
Nincs különbség jók s a rosszak közt,
előbb-utóbb megjön
vagy elmész.

érkezem,
a visszatérést azokra hagyom,
akik elmennek

apám dolgozik
anyám szintén
a penészes kenyérért
testvérem baszik az egészre
mert azt se tudja miről van szó
(feltehetőleg, hogy megyünk valamire?)
én néha lopok
a zsebek üresek
a torok teljesen férges
a száj üres
zavarosak a szemek
férgekkel teli az élet

ma arra a megállapításra jutottam
hogy NEM VAGYOK FÉRFI!
csak egy nagy picsa
amit mindenkinek felkínálnak
kár
hogy nem lehetek kurva

valahányszor
elgondolkodom a múlton
tenyeremet combom közé szorítom
és az igazság arcába csulázok

Olyan vagy mint a hulla
ki a délutáni ebéd után tért nyugovóra
Két szál rózsa óhaja
ki szirmait bontva
Az Olimposzon landolt
mint két fonnyadt szilva
Kielégült mosollyal
az elevenpíros ajkakon