1.

Na, most az van, gondolta a Skála Kópé, hogy ide most benézek, egy-két dolgot kinézek, vagyis, gondolta Szomor Zsolt, fogom magam, lemegyek ebbe a csehóba és eszek egy zúzapörköltet nokedlivel. Szomor Zsolt életének komor és céltalan szakaszát élte, már reménye sem maradt, hogy egyszer majd élhet másként is. Hogy lehet olyat. Már neki. Azaz: tehet olyat. Amúgy aznap ügyes-bajos dolgait intézte a székesfővárosban, másként szólva: írással kapcsolatos rögeszméi uralkodtak el rajta éppen, találkoznia kellett ezzel-azzal. Eme találkákon részben már túl volt, részben még innen. Valójában maga sem tudta, mi célból is találkozgat, miért beszél emberekkel eljövendő dolgokról, miközben alig-alig lát túl az estén. (Ha egyáltalán.) Rögeszméi irányították. Árnyékukban eltűrte, hogy (például) lökdösik az utcán, hogy fitymálják a kocsmában, amiért belépvén udvariasan köszön, hogy orrára vágják a lengőajtót, és könyökkel meggyomrozzák a metrón. Nem bőszítette semmi, túl akart lenni rajta. Mindenen nem, csak az aktuális napon. Ezt nevezte életfilozófiának: túl lenni az adott napon. Az Istenadtán. A main. Ha ez Budapest, hát Budapesten. Mi van Budapesten túl? — no, az igen kis mértékben érdekelte csupán.
Érdeklődésének fókuszában jelenleg egy zúzapörkölt állott nokedlivel, valahol a hetedik kerületben, egy szuterénban berendezett koszos vendéglő kockás (szabatosan: négyzetrácsos) mintázatú, pörköltszaftos abrosszal letakart asztalán. Ingerlő illata volt. Kisfröccsel. Gyorsan evett, szinte falt, mégis élvezte az ízeket. Gyorsan ivott, íziben négyet. Kisfröccsből. Kellemesen elfáradt, mire elpusztított mindent. Üldögélt még egy keveset. Emésztett. A szomszédos asztalhoz roskatag öregember érkezett, lerakta a tálcát, kihámozta magát indokolatlan télikabátjából, leroskadt a székre és táplálkozni kezdett. Fogatlan szájának sötét üregébe egy falat rántott húst tuszkolt, ínyével morzsolta apróra. Újabb falat, morzsolás, nyelés. A kísérő főzelék kanaláról az állára, onnan a gallérjára csöpögött. Időről időre a nagyothallók magabiztosságával emelte meg egyik farpofáját, és öblöseket szellentett. Szomor Zsolt mosolyogva kászálódott, tálcáját egyensúlyozta a szennyesedény-ablakhoz.
— Ez az öreg volt egykor a császár — intett a mosogatóasszony a vénember felé. — Háromszoros magyar válogatott futballista, gólkirály és szívtipró. Fél Budapest a lába előtt hevert...
Szomor Zsolt tudomásul vette az információt, azzal elügetett a Keleti pályaudvar irányába. Így múlik el, gondolta.

2.

Egy fényes napon, amely megint a székesfővárosban találta Szomor Zsoltot, egy-két elintéznivalóját követően Merész Kristóffal találkozott, a költővel, aki prózát ír, s akivel egyszer a szép és otthonos Szegeden közös, sikertelen felolvasóestjük végeztével szörnyű részegségbe torkolltak. Kristóf egy kocsmába vezette Szomor Zsoltot, a beszélgetés és a gondolat színterére. Az egyik sarokban a hallgatag Drugics üldögélt, előtte egy kancsó tőkétlen soltvadkerti, mögötte Lilla, a pincérlány. Átellenben Se Lajos italozott és egy gyűrött noteszbe jegyzetelt bolgár nyelvű verssorokat. Középütt négyen foglaltak helyet, két szakállas és két hidrogénezett hajú. Nemükre nézvést mindahányan nyitva hagyták a felmerülő kérdéseket, de pálinkát ittak sörrel. Az ablaknál két egyetemista az indexével hadonászott, mellettük egy fiatal pár fogyasztott komótosan egy-egy krigli sört, a nő közben gyengéden tologatta oda-vissza a babakocsit, amelyben pár hónapos gyermekük szendergett. A bejáratnál Szép Ilonka villantotta szuvas mosolyát a belépőkre, a mellékhelyiség melletti asztalnál ketten ültek és beszélgettek. A fennmaradó asztalt foglalta el Szomor Zsolt és Merész Kristóf. Derekasan inni kezdtek.
— Kényelmes székek vannak itt — jegyezte meg Szomor Zsolt. — Nem véletlenül vagyunk a székes fővárosban!
Merész Kristóf az életéről mesélt Szomor Zsoltnak. Beavatta szándékaiba, amelyek irodalmi vonatkozásaiban Szomor Zsoltnak is szorított helyet. Szomor Zsolt ennek szívből örvendett, azonban inkább a hallgatag Drugicsot figyelte, aki abban a pillanatban nyúlt be a pincérlány szoknyája alá, amelyikben Merész Kristóf újabb távlatokat nyitott, majd elidőzött egy keveset ott, a jó melegben. A mellékhelyiség mellett beszélgetők mind jobban belemelegedtek: hrrrmmm, kurnnnnhhh, mijafrrrtasd, ghhfr, nobekkk, frrrrklllamnnngtriikkkkaaaa! Szomor Zsolt érezte, hogy rakoncátlankodik a gyomrában a pár négyzetméternyi kisfröccs, böffentett egyet, hátha megnyugszik. Merész Kristóf éppen ott tartott:
— Ez az élet — és körbemutatott a helyiségen. — Ezt szeretem. Ezt az áradónak nem nevezhető, de szerethető, megrekedt, leárazott létezést! Elárvult életet. Olyan ez, mint mikor az aszfaltot fölpúposítja a fű. Az erős, hatalmas aszfalt deformálódik, holott a fű, pontosan az aszfalt ereje és hatalma folytán, csak gyönge, kínlódó vegetáció. De élet. És szeretem.
Szomor Zsolt csak hümmögött, mert nem értette pontosan, melyik életről is van szó. Inkább elmesélte, hogy pár hónappal korábban hallotta az élet császárát, a háromszoros magyar válogatott labdarúgót, a bajnokság hajdani gólkirályát, női szívek egykori bálványát recsegve fingani egy hetedik kerületi lebujban. Aztán elbúcsúzott, mondván, hamarosan indul a vonata ama komor és sivár vidékre, ahol létezésének azon szakaszát tengette, amely szakaszban mindaz történik, ami itt éppen olvasható, s amely sivár és a gondolattalanság mélabús csendjébe burkolózó vidék oly kevéssé hasonlatos a zajos fővároshoz, hogy az leírhatatlan (emellett oly erősen különbözik a szép és otthonos Szegedtől is, hogy az leküzdhetetlen). Merész Kristóf nem tudta pontosan, miről is beszél barátja és pályatársa, de sajnálta, hogy el kell váljanak, azzal a maga részéről áttelepedett a hallgatag Drugicshoz.
Szomor Zsolt az utcára lépett, fejbe kólintotta a napfény, az áradó. Az egyik sarkon ismerősbe botlott: a szép dekoltázsú és véres tollú Patríciába, aki egy bárba invitálta, megbeszélendő egyet s mást. Szomor Zsolt nem bánta a vonatot, örömest Patríciával tartott, aki örült, hogy újra látja, s örömében felvázolta előtte terveit, köztük a reá vonatkozókat, nevezetesen, hogy miként vonja majd be Szomor Zsoltot a székesfőváros pezsgő irodalmi életébe. Már éppen a konkrétumokra tért volna, midőn Szomor Zsolt egy moccanást érzett a gyomrában, akárha valaki nyújtózkodna benne, majd egy sóhaj hagyta el az ajkait, melynek következtében Patrícia szép dekoltázsába okádott mintegy kétliternyi, gyomornedvekkel keveredett kisfröccsöt.
Szomor Zsolt azóta sem vezettetett be a székesfőváros pezsgő irodalmi életébe.

3.

Szomor Zsoltot a fővárosba szólították ügyei. Aztán, miután az ügyek elcsitultak, a Városligetben sétálgatott zsebre dugott kézzel. Erről valahol azt olvasta, hogy Budapest kedvelt pihenőhelye és kulturális centruma, amely egykor mocsaras terület volt a királyi vadászmezők testében, a 19. század óta viszont angol mintájú park. Gyerekkora óta számos alkalommal járt itt. Emlékezett a Cirkuszra is, alsó tagozatos kisdiákként járt ott először. Eszébe jutott az is, ahogy Rákóczi Zsolti egy héttel a cirkuszlátogatás után tragikus arccal jelenti be, hogy az ágyúgolyót elkapó erőművész meghalt, mert elpattant egy ér a szívében. Ennek ellenére Szomor Zsolt néhány hónap múltán, családi látogatáson a székesfővárosban járva, újra látta nevezettet, aki egy halotthoz képest feltűnő energiával szakította el a vastag láncokat és ordenáré módon üvöltött közben. Szomor Zsolt akkor arra gondolt, a kurva anyját Rákóczi Zsoltinak, de hamarosan napirendre tért a nyilvánvaló hazudozás fölött.
— Van egy cigid?
Szomor Zsoltnak volt cigije, szívesen adott a széparcú hajléktalannak.
— Köszi, tesóm — nyújtotta felé kezét a fiatalember.
— Szívesen, tesóm — mondta Szomor Zsolt és elfogadta a felé nyújtott kezet.
— Jó, hogy nem utasítasz el — jelentette ki a hajléktalan. — Nem érdemelném meg! Nem messze innen van a hét vezér szobra, ha jobban megnézed, én fizimiskában hasonlítok Árpádra, lehet, a leszármazottja vagyok. Egy Árpád-házi. Árpád az első, én az utolsó! Az utolsó aranyágacska! Amúgy a nevem is ezt sugallja: Házi Árpádnak hívnak. Angolul, ez ugye, úgy hangzik: máj ném iz Árpád Házi. Németül: májne náme iszt Árpád Házi. Oroszul meg: minyá zavút Árpád Házi. De ha belegondolsz, tesó, nemcsak ebben hasonlítok Árpádra. Ha átgondolod, belátod, hogy a honfoglaló magyarok is mind hajléktalanok voltak.
— Volt jurtájuk — vetette ellen Szomor Zsolt.
— Az lószar, tesóm! — méltatlankodott Házi Árpád. — Az semmi! A menő csávóknak akkoriban is váruk volt, de minimum faházuk!
Szomor Zsolt meg volt győzve, győzelem, ha van.
— Igazad van, tesó — ismerte el, és az egész pakli cigarettát átnyújtotta. A hajléktalan nem köszönte meg, csak mosolygott, bólintott és visszatelepedett a padra, ahonnan pár perccel korábban ebbe a történetbe és Szomor Zsolt elé lépett.
— Te meg olyan vagy, mint Gábriel arkangyal Árpád vezér feje fölött, tesó! — kurjantotta búcsúzás gyanánt.
Szomor Zsolt ennek hallatán megdöbbent. Gondolta, megnézi magának ezt a Gábrielt. Olvasta, hogy az arkangyal ötméteres szobra magasodik Árpád fölé, ő az emlékmű központi alakja. Magát az emlékművet a Millennium évében emelték. (Azt is olvasta, hogy azért lett 1896 a Millennium éve, mert 1895-re nem végeztek az előkészületekkel.) Odaért, figyelte a fejedelem arcát. A honfoglaló vezér kétségkívül bírt némi hasonlatossággal Házi Árpádhoz. Farkasszemet nézett a szoborral. Közben az jutott eszébe, lehet, hogy ő meg épp azon gondolkodik: hű, de hasonlít ez az előttem álló pali az angyalra, akit álmaimban látok, csak a kereszt hiányzik a kezéből...