A Hotel Ideál vörösfenyő ágyán
fekszünk, én a vitorlás,
te a tenger, beléd merülten.

Ez így szokás: se az érverést, se az éj
hallható csendjét a szomszédok nem tapintják,
kártyavárban élnek,
éldegélnek s egymást majmolják, mint
kutya a gazdáját,
tablettás koktéloktól degeszre tömve rogyadoznak
s késük naponta egyre mélyebbre
hatolva emlékezetüket szaggatja.

Nem, ez nem erotikus vers,
tengerfelszín alatti vitorlás,
hosszú éjeken, fehér nappalokon át.
Gyereksírás veri fel a Hotel Ideált.

Teljesen nyilvánvaló,
hogy az élettel összefüggésben áll
minden mostoha aggály.

Teljesen nyilvánvaló,
hogy nem rettent a halál,
hisz a metafizika benned
elhullt madár.

Azért vagy, mert vagy s légy, ami
vagy: erkölcstől, hittől, vágytól
habozástól, kenyértől s játéktól
megfosztva. Az egyedüli győzelem
az utódaid iránt érzett vitézi szerelmed.

Napszúrástól sújtottan
felperzselt szőlőskerteken át iszkoltam,
halászok, mérges pókok elől,
a tiszta eszme elől.
Seul contre tous.
A kasztrációs módszerben kerestek,
engem a költőt, a kivágott
fát, ki nem iszik vizet soha már.
Seul contre tous.
A halászok elől inaltam,
üres viskóban kerestem apámat,
ki levelét az asztalon hagyta hátra,
seul contre tous,
amikor a szigetről elhúztam
a széthullás fogóiba szorítva,
azért, hogy ma hülye grimaszaimon
nevetgéljen a fiam.


*Komiža — Vis sziget nyugati oldalán egy mély öbölben, a csaknem 600 méter magas Hum hegység lábánál található település. Seul contre tous: Egy mindenki ellen.

bivalyok magukat fejvesztve másnak mutatják
a szadomazochizmus rettenetes kéjét takarják
őrülten nemi vágytól tüzelve ide-oda futkosnak
koponyájukat szétzúzzák agyvelőjük
szétszórva darabokban hever magányosan a szavannán
kukacok nyüzsgésétől rángnak

I.
Az akvárium halai
mily szomorúak
szerencsétlen halak
nyelvükön csomóval
kiáltásuk csorba
hatalmas halász
röheje némítja

II.
megnémult rémült
besózott halak
rácsok mögötti létük
kulcs után kutat
mit rozsda mar
hatalmas halász övén
elérhetetlen fityeg

Nyakszirtem izmába mélyesztette
állkapcsát egy aligátor
éles agyarak, szeretetteljes trancsírozás
végső szóköpet
a mocsár tébolyodott
rekviemtől visszhangos

kilélegzi tüzem lángját
a szív zihál napról napra emészti sorvadás
merre vannak az éjszakai lepkék hogy a végtelenségbe
repítsenek
és merre az istenek hogy darabokra tépjék
bomlásnak
induló öldöklő álmom képét

A garatban ragacsos
véralvadék darabok fennakadnak
a túlérzékenység őrültsége éktelen haragra gerjed
midőn savanyú vért lefetyelve
a ragacsosság csúszdáján
meglódulsz hisz a hold ciklusa
a szokatlan felszívódás törvénye
s a halál királynőjét
a hányinger kerülgeti útközben.

éljek
a szavak és tettek konfliktusa közt
hogyan a szárnytalan madarak szavai közt
s a szüzek közt akik azok
de mégse
hogyan hatoljak az igazságba
ha nem lelem
hogyha csak álom s torz legenda

Midőn a szülési görcsök kivetnek
már ordító kamikazénak neveznek
mikor bókoló gyilkosok magukat alvadt
vérrel isszák tele és sáros bakancsukkal
agyvelőd préselik össze, ó,
a Ljubljanica partján: egy kölyök teteme.

Hosszú úttól gennyes mancsaikat
kojotok nyaldossák
karmuk kígyótojásokat szorongat
érdes nyelvükkel piszkálják
pofájuk orruk
a sárga homoktól bedugult
a végeláthatatlan futás miatt
szomjúsággal oltják szomjuk
ám vizet csak álmukban látnak
a nyájas csüggedt kojotok
a lemészárolt kojotok

magány-nélküli szeretet
a gránát-vér az víz
delírium-fehér egér
költészet-szerencsétlen szajha
S végezetül vörös hajú halálom.

Ha megöregszem,
még mindig élénk-elevenen
a kéjvágy ragyogása
nem hagyja el szemem.
Vén aggastyánként sem
szeretem majd a kevert érzéseket,
sem a gyarlóságot, jóllehet
senki se tudhatja, vajon
betegség vagy félelem végez vele.
Ezek lesznek a döntő pillanatok,
feljegyződnek a végső titkok,
gondolataim pedig még mindig
az esti randevún járnak majd,
Mária.

Én a fiad vagyok, sötét mindenség,
ki sunyin hinted borzalmad
hatalmas pengéjét.

Én: véres-meztelen imamalom,
előtörnek belőlem a verssorok
s a fekete talajban
négy tákolt deszkából visszhangzik dalom.

Kiugrok az ablakon
és az üvegen át
a mennyben landolok.
Kiugrok az ablakon,
üvegszilánkot rágcsálok
és saját mozaikszerű képem
visszfényét szemlélem,
mint szaggatja egy neurotikus gépezet.
De: csak akkor ugrok,
ha artikulációm sziklává szilárdul,
ha szárnyatlan szárnyal a nő
(mint az angyalok)
és ha majd jól ellátja
öntudatom baját a rációm
(esélye csekély).