Véletlen Balett, mondta egy halkulni kezdő délutánon Dinnyés Jóska, amikor a Benczúr utcában a Száraz Tüzivíz Vezeték Csatlakozó tábla mellett haladtunk el, és épp arra gondoltam, miképpen lehetne eltáncolni ezt a feliratot. Nem a saját tánctudásommal persze, bár talán képes lettem volna kihozni belőle a délután ritmusát, meg a bennem rejlőt is. Véletlen Balett, véletlen zenével.
— A Véletlen Balettet hívd meg — mondta azon a délutánon Dinnyés Jóska, ajánlva még a határtalan magyar irodalom kínálatából másokat is az akkoriban indult ifjúsági válogatottakból. Úgy értem, folyóiratok, szerzők, részeg evezősök, szamárállkapocs hordozók, gondos mesterek és más tévelygők. Többekről tudott, mint én, mert közvetlen járatokat bonyolított mindenféle végvárak között szerte e hazában. Aki Tinódi Mesterről még nem hallott, annak hiába emlegetném bármelyik Dylant, úgyhogy Dinnyéssel kísérletet sem teszek. Vagy ismered, vagy nem, a harmadik lehetőségen viszont igen sokáig kellene törni a fejemet, úgyhogy kihagyom. Mindez az ajánlat, amelyről szóltam, még a múlt században hangzott el persze, számtalan lehanyatlott délutánnal ezelőtt.
Akkoriban olyan terveket forgattam a fejemben, hogy Tatabánya kulturális életét virágba borítom átmeneti időre, amíg esetleges társaim észbe nem kapnak, hogy vesződség is jár a virágba borítással. Tudtam, hogy fellángolásban nincsen párjuk, csupán a továbbiakkal akadnak majd kisebb-nagyobb gondok. Titokban a korábbi tapasztalatok ellenére is reménykedtem, hogy pár esztendeig a lehetetlenségből származó lendülettel tehetünk néhány lépést a szélrózsa bármelyik irányába. Merthogy szabad terep akadt hozzá bőviben, és én sem voltam híján különféle elképzeléseknek. Szóval naiv, ábrándozó, kelekótya és miegyéb voltam, különösen az utóbbi, mert nem igazán foglalkoztam azzal, hogy az idő létezik-e vagy sem azon a tájon, ahol épp időzöm. A szélrózsát például szerjózsának hívtam, Tatabányából meg legyen Dadabánya, és lőn.
Miért keringőzök én itt? Mert felkértek erre a keringőre, pontosabban arra, hogy valamiképpen idézzem fel a kapcsolódási pontokat egy Véletlen Balett nevezetű lap élete, és az én életem között, ha vannak ilyen pontok. Nos, úgy gondolom, akad néhány, és olyanok, amelyek számomra kedvesek.
Első pillantásra tetszett ez a lap, mert kilógott rendesen az akkori kínálatból, nem csak elegánsan karcsú küllemével, hanem azzal az elképzeléssel, amely megformálta a lelkét. Én a feledékenység hiányának szerettem ezt a képességét nevezni. Mert hát többnyire olyan élenjáró minden kortárs irodalmi sajtótermék, ahogy csak a lapjain kifér, és ez kétségtelen tény, aligha foglalkozik előzményekkel, elődökkel, ősökkel, legfeljebb olykor kegyeleti szándékkal. No, ez persze nem is baj, mindenki eredeti, legfeljebb nincsen kezelve megfelelően, ahogyan az egyszeri jegyellenőr szokta volt emlegetni. Szóval finoman volt szemtelen és egyben informatív, tudott különböző világokat egy lapon emlegetni. Azaz a Kárpátia-express kiszolgálása számomra megnyugtató, elfogadható és jó volt, különös tekintettel a büfékocsira, amely fogalom (büfékocsi) azóta már gyakorlatilag megsemmisült, a barátságosabb berendezettségű világokkal együtt, beleértve természetesen a várótermeket és a restinek nevezett, hajdan remek éttermeket is.
A fecsegésnek itt ezennel vége, átmenetileg.
Szóval 1999 novemberében, azaz Szent András havában (és akkor épp Domonkos István jegyében) már elég szép időket hagyott maga mögött az Exit Kulturális Konzulátus. Így kereszteltük el azt a művészeti átjáró házat, amely heti rendszerességgel működött egy kultúrházban Tatabányán. Abban a hónapban találkoztam először Lengyel Tamással és Bagu Lászlóval, akik Véletlen Baletteztek eme jeles hónap tizennyolcadik napján ebben az Exitben. Egy hónap faun, mondta egy héttel korábban Balogh Robert, aki épp akkoriban indult neki a világnak, és hála érte, szép idők voltak ezek miatta is, jó vitézek és szabadcsapatok jártak az Exit tájékán sokak örömére akkoriban. Mintha tegnap történt volna, jön elő megint az egyszeri jegyellenőr, de elküldjük.
Tehát immáron lassan tíz éve annak, hogy először hallhattam élőben Lengyel Tamást és Bagu Lászlót, mikor is elmondtak mindent a lapjukról, körülményeikről, magukról, és akkor úgy néztek ki, mint egy fényképen. Itt ez a fénykép idézet gyanánt. És gyakorlatilag tíz évvel voltak fiatalabbak, mint most. Az Instant Galéria nevezetű híres Bánhidai Lepel mögöttük egy másik kedves trükk vala, ha már Tinódi Lantos szóba jött. De ezt majd a végső leleplezés előtt mondom el. Halála előtt tizenöt perccel még élt, mondják majd a bennfentesek. Tehát a kiállítás (mint olyan) fennálló gyakorlatából kivonva a lényeget csak azt adta magából, ami miatt a többi lényegtelenségét képes volt megjeleníteni. Csak a megnyitót adta a szokásos körítéssel, szigorúan a beállt szokások paródiájának szánva mindezt. Tehát értelmesnek álcázott hulladék-típusú megnyitó szöveg, majd pogácsa és ital-féleség. Lehetőleg pezsgő, mert a pezsgőt kevés magyar nem utálja valamiért. Az Instant Galéria négy órás tárlatai azonban nem vicceltek, megálltak a lábukon a tartalmuknak köszönhetően. Ez a korabeli, mondhatni ma már történelmi fotókon szereplő Instant Galéria nevezetű, híres Bánhidai Lepel szedett-vedett története.
Egyszer, élete alkonya felé suhanva ott ült az Exitben asszonyával Mészöly Miklós is. Nem mondom, hogy nem voltam zavarban, de azt sem, hogy nem tudtam volna belekiabálni Dadabányába, hogy: emberek, hát ma este itt a Mester, ti meg hol a pokolban vagytok ilyenkor? Az a gyönyörű tekintet azonban, a sötétítőtorony fekete sugarait kioltva lecirógatta rólam az indulatot.
Kaptam én ott érdekesebb leckéket is. Mondjuk Ladányi Mihály ürügyén. Cikk reggel a helyi lapban: az est díszvendége Ladányi Mihály. Szerkesztő este érkezik, képem ég, hát mit írtatok ti? Ráadásul a címlapon? — Hát nem jött el? — kérdi. -Tizenöt éve halott — válaszolom a Hortobágy Poétájának derűjével. És ehhez hasonlók, ám ez csak rock and roll, szoktam nyugtatni magamat, viszonylag sikerrel. Az időutazásban érdekelt szerkesztővel pedig semmi gond, sokat segített, jóval többet annál, mint amennyit segíthetett.
Említettem, hogy csak átmenetileg van vége a fecsegésnek, de már közeledünk a végkifejlethez.
Aztán a Műcsarnok est. Mondom ennek a Bagu Lacinak; te az a kép ott a falon véletlenül nem fordítva leend felbalettozva? (Merthogy kiállítás is volt az esthez passzintva nagyon helyesen.) Hát csak úgy néztünk háromegésztizennégyszázad másodpercig egymásra, és ez a Bagu Laci gyerek röptiben megfordítja ám a képet, majd visszajön, és a többit amúgy ránézésből megoldjuk egymás között.
Jó est volt az, még nekem is összejöttek a dolgok, szerettem Véletlen Balettozni. Balettezni? Mindegy: a klasszikus balett kifejezések már úgy negyven éve kimentek valahová a fejemből.
Miskolcon is, amikor már együtt jártunk a balettiskolába, ott is jó volt a lap oltalma alatt előhozakodni némely dolgokkal. Ott is sikerültek a dolgok, és ez a két fiú egyre inkább költő, meg családföltartó lett, de nem rajtuk múlott, hogy a lap lassan befordult a szokásos célegyenesbe. Még kerítettem némi pénzt, hogy élhessen kicsit tovább, és egy Ajtmatov történetet is, amelyik igazán különös körülmények között jutott el hozzám. Egy magnófelvétel leirata (Ajtmatov mesél persze), közvetlenül a keletkezési helyéről kaptam, egy barátomnak köszönhetően. Nagyon szerette volna ez a barátom, ha Ajtmatov hetvenötödik születésnapjára az írás magyar fordításban megjelenik valahol. Megjelent. A Véletlen Balettben jelent meg, és ez a barátom, lévén kósza világjáró és érdekelt abban a távoli keleti világban feleség ügyben is, hát bizony ezt a lapszámot elvihette oda, ahová el kellett vinnie. Ez nagyon fontos volt nekem is, bár mire másodjára magyarítottam ezt a nyersfordítást, a feleségem lelőtt két bárányfelhőt vacsora előtt. A bárányfelhők baromi hangosan értek földet. Mint két lángoló bakancs. De ennek ellenére megérte.
Voltunk még Budán is együtt abban a finom könyvesboltban, aztán talán még máshol is. Aludtunk összetörten egyszer valami est után, de nem törtünk be egymás magányába, és ez ritka, tehát ne becsülgessük az értékét. Két embert emlegetek többnyire (fenét; állandóan), holott jóval többeket képviselt a Véletlen Balett, de én őket kettejüket ismertem közelebbről, meg nyűgösebb pillanataikban is velük voltam kapcsolatban, ezért van ez így.
No még annyit, hogy az Exit mellett hat évig létezett a Szél~Jegyzet írótábor (a határtalan magyar irodalom jegyében), mint nyári program Dada— és Tatabányán, amelyet ugyanaz a néhány csendes bolond működtetett, mint a kultúrházi estéket. A Véletlen Balett valójában ott az írótáborban búcsúzott 2005. július nyolcadikán, pénteken délután ötkor, ha jól emlékezem. Lengyel Tamás Evangéliuma helyett a búcsúztató, de erre egyikünk (egyikőnk?) sem gondolt előtte igazán.
Addigra már a cseresznye rég leérett a fotelek fölé boruló fáról, úgy nézett ki a világ, mintha nem tudná, milyen egymás után két kot-kot. Aztán folytatásként jött az akkori Árgus, mint záró program, utána meg Long Tall Sonny és Fórizs Balázs zenélt zárás előtt. Aztán szakácsfőzés, meg esti babra. Egészen rendes nap volt. Mrožek úrra például ráfestettük alattomban azt, hogy: Fantáziából és semmiből tevődöm össze. Ez azt jelenti, hogy ha egyszer eltűnik a fantázia, valami még marad belőlem. Ez legalább annyira belopta magát a szívembe, mint a Száraz Tüzivíz Vezeték Csatlakozó ritmusa a Benczúr utcában.
A Véletlen Balett szép lap volt, nekem az írások is tetszettek benne.