A Műegyetem főbejáratánál ülünk a lépcsősoron Bandival.
— Legközelebb hozok jó kecskeméti házi barackot — szögezem le, miután meghúzom az üveget. Megint hallgatunk vagy tíz percet, füstöt eregetünk, és fürdőzünk a vízszagú szellőkben. Elnézzük a lassan hömpölygő, piszkos Dunát. A folyó közepe felé nézek, behatolok a víztömeg mélyére, és látom a folyam hatalmas szívét, amint szomorúan és mérgezetten pulzál, kétségbeesve várja a segítséget, még reménykedik abban, hogy az emberi faj részéről jön a megváltás. Még nem tudja, hogy az ember nem az a fajta, aki bárkit is meg tudna váltani, hisz magát sem sikerült, vagyis akit ideküldtek, azt szépen felszögezték a keresztfára, mint ahogy a pillangókat szokták gombostűre szúrni.
Meghúzom ismét a laposüveget, újabb cigit szívunk el, rezignáltak vagyunk, mint mindig, vagy majdnem mindig, legalábbis ami a kampánymunkát illeti. Jól el tudnék trécselni a Dunával. Alászállnék a mélybe, hellyel kínálna, mert az aztán van elég odalenn, egy kis házi borral itatna, süteményt szolgálna fel, ő pipára gyújtana, én csak cigiznék, és megvitatnánk a környezetvédelem aktuális problémáit.
Itt a rakparton kezdünk hozzá áldásos romboló tevékenységünkhöz. Mielőtt azonban nekikezdenénk, gyorsan leülünk a Műegyetem elé, hogy előre kipihenjük a későbbi fáradalmainkat. És annyira beleéljük magunkat a jól megérdemelt pihenés örömébe, hogy magunk is elhisszük, hogy már túl vagyunk a valós munkán, minden megsemmisült, holdbéli táj az utca. Csak amikor elnézek a sétányon a messzibe, és látom azt a rengeteg ocsmány falragaszt, papírcetlit, mindenféle csörgő fityulát-bigyulát, akkor tudom, hogy még semmit sem csináltunk.
Másnapos vagyok, a tegnap esti Irish Cat betett egy kicsit. Taxival mentünk Zsófitól, Rolcsi, Kornél és Kerti már a pultnál nyomakodva döntögették a whiskyjüket. Kerti szokása szerint fél óráig forgatta a whiskys üveget, amit elkért tanulmányozásra a pincértől, és mindenféle információkat olvasott le a címkéről, hangosan cuppogott a szavakon, mint egy ratyi ínyenc, akinek már csak ez maradt az életben. Caol Ila, Islay-szigeti maláta, a hülye sznobja. Bemutattam nekik Zsófit, akivel még az elején, két-három ital után kulturáltan elbeszélgettek, aztán, gondolom, a kulturáltság elmaradt.
Rolcsi az aranyifjú években — mikor még nem húzta le mázsás súlyként a kezét a jegygyűrű — effajta helyeken keresztbeálló szemekkel nőnemű áldozatra lesett, ötpercenként kibuggyant száján az egyszerű mondat: „Idefigyelj, éntéged, megakarlakbbaszni." Ilyenkor előre is szokott dőlni, mintegy kitakarva a csaj elől a horizontot, tudat alatt így jelezte, hogy potenciálja az egeket veri, másrészt nem szeretett volna hanyatt vágódni — a zombiállapot már csak ilyen. Ha tízből egy bejött, már megérte, ingyen dughatott, és nem kellett a rosszlanyok.hu-ról vagy a redzone.hu-ról rendelni kurvákat hajnal háromkor.
Kornél, az ügyvéd úr, szokás szerint fontoskodott, és komoly képpel hallgatta Zsófi szófosását. Közben persze szemrevételezte a töltött galambocskát, mert az ügyvédek nemcsak a zsíros megrendeléseket szeretik, de azt sem vetik meg, ha egy-egy nyomulós macát ledönthetnek. Ha felcsendült hátul a Dzsordzsmaci vagy a Pet Shop Boys, akkor arcára vidám gesztusokat dobott, csápolt is egyet, aztán magyarázta tovább a dolgok mibenlétét. Bár ő mostanában annyira megcsömörlött, hogy miközben a randivonalon ismerkedik, az éjszaka közepén kocsival cirkál, beugrik hozzánk különböző csehókba, néha magával cipeli a sporttáskáját, amiből direkt kikandikál a teniszütő, alkoholmentes sört iszik, és mindenkit hazafurikázik, hogy áldjam azt az absztinens énváltozását.
Én egy sörrel benyomultam a táncparkett felé hátra, szokásos full-parti, teli öreg stricikkel meg vén lányokkal, és ráadásul az a sok bugris ír meg angol fiatal, akik fapadossal ugrottak át egy hosszú hétvégére, hótziher, hogy nem az oxfordi evezősválogatott. A hátsó pultot támasztottam egy ideig, rágyújtottam, néztem a tömeget, majd vissza az elülső pulthoz, és így az ingajárat, ahogy az lenni szokott. Még nem voltam annyira berúgva, hogy nőket szólítsak meg, viszont a későbbiekre nem emlékszem, mert akkor már annyira be voltam rúgva.
Vannak itt szép emlékek, illetve lennének, ha emlékeznék valamire, szilánkos memóriaszálak rajzanak a múltban, amiket majd el lehet mesélni az unokáknak, hadd tanuljanak a fiatalok, hogyan kell élni, vagy orra bukni.
— Menjünk — nagy nehezen feltápászkodik Bandi, akkorát nyög, hogy a Duna kiönti félelmét mindkét partjára.
Én is felállok. Zúg a fejem, alig élek. Egy éve járom ezeket a szűk pincediszkókat, mióta Linda kirohant az életemből, igazság szerint a hátam közepére nem kívánom ezeket a helyeket, de mindig reménykedem, hogy majd valami történik. Ha jobban belegondolnék, tudnám, hogy semmi nem történik, de mivel sohasem gondolok bele, ezért nem tudom, hogy mi nem történik.
Vagyis a sors egy szűk órával megajándékoz, amikor esély mutatkozik arra, hogy komolyabban megismerkedjek egy lánnyal. Amikor még csupán szalonspicces vagyok, nem dülöngélek, még szilárdan állok a lábamon, viszont az elfogyasztott alkohol hatására már pörög a nyelvem, jobbnál jobb asszociációkkal rukkolok elő. A rizikó annyi, hogy nem biztos, hogy ezen szűk órácska alatt épp rátalálok arra a csajra, aki amúgy személyiségileg és kulturálisan is passzolna hozzám. Tehát az esélyek igen kicsinyek. Ennél még a randivonal is jobb.

Bandi alig hagyja ott a lépcsősort, máris nekifeszül a vadidegen fejeket ábrázoló plakátoknak. Egy darabig egész jól megy neki, lendületben van, biztos megint red bullt csempészett a páleszbe, úgyhogy nem tartanám fel semmi pénzért.
Mobilomat vizsgálgatom, hogy tegnap éjszaka nem küldtem-e a régmúltban ködként lebegő elhagyott szeretőnek üzenetet SOS tartalommal, miután hajnalban az ötödik visszautasítás után letörök, mint a bili füle, és rogyadozó térdekkel abban reménykedem, hogy egy régi szerelem majd új erőt ad. Hónom alá nyúl, megsimogatja buksimat, és azt mondja, folytassuk ott, ahol tíz éve félbeszakadt, csak most tökélyre visszük a szeretetet, empátiánk a plafont verdesi, és önfeledten készülhetünk a gyémántlakodalmunkra. Még a halál sem tud majd elválasztani, lángvágóval érkeznek a halál angyalai, micsoda pokoli logisztikai feladat lesz ez számukra.
Megcsörren a telefon, Zsófi az, biztos le akar szúrni, hogy tegnap este jól ott hagytam. Azt mondja hivatalos hangon, mintha sosem láttuk volna egymást előtte, hogy új direktíva érkezett a központból, vagyishogy a tegnapi direktívát egészíti ki újabb aldirektívákkal. Na itt szúrta el a kiscsaj! Engem ugyanis kurvára nem érdekelnek a direktívák, főleg ha zúg a fejem, és örvénylik odabent az őrület. Általában semmiféle utasítások, leiratok, feliratok nem hoznak lázba, negligálom magamban azokat a mondatokat, amelyek végére felkiáltójelet kell biggyeszteni. Majd én azt tudom!
Eltartom fülemtől a mobilom, mert Zsófi szófosása még a készüléken keresztül is materializálódik, fröcsögő nyála eltömíti hallójáratomat, és az úgy zavar. Még odaveti, hogy holnap kapok hivatali mobilt. Vetek egy keresztet, mert leteszi. Így lesznek a hitetlen lelkek lelkes hívőkké.
Közlöm Bandival az újabb aldirektívát, illetve a tartalmát nem tudom kifejteni, csupán a tényt, hogy elvileg létezik valahol a nagyvilágban. Ő az ismeretlen aldirektívára csak annyit mond:
— Basszák meg! — lehuppan a Műegyetem kerítésének külső betonkeretére. Én szintúgy, sok volt az a két perc állás. Ma délben keltem, fel sem húztam a redőnyöket, Amelie-t hallgattam, imádom azt a kis finom érzésvilágát, ha szívem akarom fájdítani, csak ezt hallgatom. Elvégre szeretjük mi a szadomazót, minél rosszabb, annál jobb.
Letargiám hirtelen dühbe csap át, felugrom, és válogatás nélkül tépkedni kezdem a plakátokat. Gyűlölöm valamennyit. A demokráciát meg egyenesen rühellem, ahogy Churchillt is, a szivarjával meg a hülye mondásával együtt. Én vígan ellennék Szaúd-Arábiában, ahol bár abszolút monarchia van, mindenki ingyér kap nagy zsetont, annyi az olaj, hogy még a vécét is azzal öblítik, már ha van. Nem lehet pofázni, véleményt nyilvánítani? Kit érdekel? Úgysincs egy épkézláb gondolatom. Illetve lenne, ha a világban lenne egyetlen épkézláb momentum, tény, esemény, dolog, bármi, amiről épkézláb gondolatot lehetne formálni. Még a végén anarchista leszek, kéne a zsebeimbe jobbról is, balról is egy kézigránát, és akkor talán elégedett lennék. Che Guevara klubot kéne alakítani, a picsába, micsoda retrográd gondolat, de legalább lenne vér a pucámban, nemcsak ez az intellektuális hablaty hagyná el a számat.
Bandit nem izgatja, hogy díbolok egy jóízűt, rezignáltan szívja a cigarettáját. Kifulladok, visszaülök mellé:
— Mesélj már a percdíjakról! — mert nincs fontosabb a percdíjaknál. Mostanában egyre jobban kikristályosodik bennem az a vélemény, hogy manapság még talán a mobilok percdíjai adhatnak enyhülést, már ha olcsók. Szinte ingyér van, ha ezt meghallom, hátradőlök a fotelban, és olyan nyugalom száll reám, mintha isten simogatna egy órán keresztül.
Rágyújtok, sóhajtok, halkan sziszegem:
— A percdíjak — kedélyes képet vágok, mint öreg parasztbácsikák télen a jó meleg kocsmában pipázgatva.
— Kapsz végre mobilt? — kérdi Bandi, de úgy mondja, mintha csak azt kérdezte volna, hogy nincs-e hasmenésem. Ez nagyon bánt, hiszen két hete várom a pártmobilt, és holnap végre megérkezik, akár a dúsgazdag amerikai nagynéni. Most látom csak, hogy milyen nagyszerű érzés egy jó csapat tagja lenni, ahol a közösségi érzés legyőz minden negatív gondolatot. Úgy összetartozom a párttal, mint ahogy kutyához tartozik a kutyaszar. Nyújtózkodom egy nagyot, és csak a mobilra tudok gondolni.
— Percdíjak? — kérdezem ismét, kezd nagyon sürgőssé válni az információ.
— Fogalmam sincs — jön a tömör válasz.
— Hogyhogy fogalmad sincs? — egy világ omlik össze bennem.
— Nem érdekel.
Bandira pillantok, méla undor hatalmasodik el bennem. Úgy ül itt, mint egy darab szar. Hát ezért élünk, hogy a Műegyetem kerítése tövében kushadjunk, mint egy elszabadult széklet? Ennél sokkal több kell. Felhőtlen boldogság szállja meg testem, végre megérkeztem, enyéim befogadtak maguk közé. És akkor itt ülök ezzel az alakkal, aki még a percdíjakról sem tud semmit. Gyalázat. Dunába kéne dobni az ilyen rakás szerencsétleneket. Egy métely a társadalom testén, amit gyökerestül kéne kiírtani.
— Egymást ingyen hívhatjuk — szólal meg, de ez sem lelkesíti, pedig ha jobban belegondolok, nem is tudom, mi lehet ennél praktikusabb. — De kit akarnék én ingyen felhívni? — okfejt Bandi.
Ez szöget üt fejemben, mert tényleg, melyik pártcsinovnyikot akarnám én felhívni. Jaj, már megint a negatív gondolatok. Hát most vontam le a konklúziót, hogy úgy csüngök a párt testén, mint kullancs a gazdatesten. Gyönyörű és véres kapcsolat. A vér szava hív.
Bandira nézek, és megenyhülök. Nem fogunk itt szenvedni folyton-folyvást, mikor még csak most kezdődik az élet.
— Menjünk, Bandi, beugrunk a Grinzingibe, megiszunk vagy három liter bort! A párt most azon a fronton számít ránk.
Bandi konstruktív gyerek, most látom csak igazán, azonnal talpra ugrik, és indulunk a hetes buszhoz.


* Részlet a szerző JAK-füzetek sorában várhatóan 2008-ban megjelenő regényéből.