2008 nyár
Sulyok Vince
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Sulyok Vince
Fotóalbum
Ménfő — Világosvár
Az anyakönyvi kivonat igazolása szerint is Ménfőn születtem. Akkoriban még csak pár ezer lelket számláló kis falu volt, noha jelentéktelennek semmiképpen nem nevezehető történelmi múlttal rendelkezett. Ami egyebek mellett abból is kitűnik, hogy saját vára volt, sőt van, Világosvárnak hívják. Fontossága mellett szól, hogy már a középkor derekán gyönyörű színes miniatúra örökítette meg, éspedig nem kevésbé hírneves helyen, mint Kálti Márk úgynevezett Képes Krónikájában, amit joggal neveznek a legszebb magyar gestának (Gesta Ungarorum). Összeállítójaként Kálti Márk székesfehérvári őrkanonokot nevezi meg a magyar régiségkutatás, aki nagy munkájával az 1360-as években készült el. Tudnunk kell azonban, hogy műve tényleges forrása Kézai Simon 1280-s években íródott Gestája volt. Ménfő nevével azonban magyar írott történelmi forrásokban már sokkal korábban találkozunk: Aba Sámuelnek III.Henrik ellen 1044-ben vívott tragikus ménfői csatája kapcsán. Amit nem utolsó sorban azért veszített el Aba, mert a magyar urak többsége ellene volt, hogy a kelet-magyar területeket birtokló kabar (kazár) törzs, vagyis az Abák nemzettsége került a magyar királyi trónra. Lokálpatriotizmusom, azaz szülőhelyem iránt érzett elfogult (?) szeretetem folytán nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy norvég nyelven írt magyar történelmem borítólapjául ne a ménfői csatának ritka szépségű képét válasszam a Képes Krónikából, hiszen a csata megrázó képi ábrázolása mellett itt látható a ménfői vár is, ámbár a miniatúra vad sziklás falait és lovasokat-lovakat elnyelő szakadékáról csak igen nagyfokú jóindulattal és elfogultsággal tudunk ráismerni a mai várhegyre és Ménfő gyümölcsökben gazdag, szelid dombjaira. Jól láthatjuk viszont a mélybe zuhanó árpádsávos zászlót s a vele együtt a mélybe taszított magyar és kabar „királyiakat", velük szemben pedig a német „császáriakat" a hozzájuk átpártolt magyar fegyveresekkel. Két „oldalkép" egészíti ki a látványt, noha térben és időben mindegyik távol esett a csata színhelyétől: az egyiken Abát gyilkolják meg a Vértes hegységben, miközben övéihez igyekezett lóhalálban Abasár irányába, a másikon a sírjánál emelt oltárt láthatjuk, melyet évszázadon át keresett fel rendszeresen az Abában vértanú-királyt tisztelő köznép. — De a ménfői várnak hadászatilag is meg volt a jelentősége. Tetejéről, ahol ma kálváriakereszt magaslik, még a mai szennyezett levegőben is messze szalad a tekintet, egészen az Alpok Sopronig leérő nyulványáig, észak-nyugaton a Pozsonyt körülövevő Kis-Kárpátokig, délen pedig a Bakony erdőségéig és a Szent István által emelt gyönyörű Pannonhalmáig.
A kolostor altemplomában ma is áll vörös márványból készített trónszéke. Ehhez a trónszékhez személyes éléményem is fűződik. A trónust díszes kötélzet veszi körül, hogy távol tarsák tőle a látogatókat. Mint győri bencés diák, iskolai kirándulások alkalmával, többször jártam ebben az altemplomban. Egyik alkalommal megvártam, míg diáktársaim, osztályfőnökünk nyomában, továbbhaladtak, s akkor én, egyedül maradva a templomban, a kötél mögé bújtam és beültem a jéghideg kőszékbe, amelyről lábam le se ért le a padlóig s hátam se a márvány hátlapig. A trónus nyilvánvalóan nem az én méreteimhez volt szabva, hanem Szent Istvánéhoz és a még nála is daliásabb Szent Lászlóéhoz. Ez volt életemben az egyetlen pillanat, amikor királyi trónuson ültem, egyfajta trónbitorlóként akkor is, és csak néhány másodpercnyi időre. (Királyi ebédlőasztalnál azonban ültem már azóta — kétszázadmagammal, a norvég király őfelsége és felséges neje királyi ebédjét fogyasztva, tőlük alig ötméternyire.) — De térjünk vissza a ménfői Világosvárhoz. Elnevezésére kettős a magyarázat: mögüle érkezett meg hajnalonta, a felkelő nappal, a világosság, a mélyben meghúzódó kis faluba. Másrészt innen jelezték a mintegy tíz kilométerre fekvő Győr nagy várának, ha déli vagy nyugati irányból hadat láttak közeledni. A jelzés világítással, vagyis máglya gyújtásával és füstjelekkel történt, vagy lármafák összeverésével. — De létezett Ménfő s vele együtt hadászatilag igen jó fekvésű vára már a kelta időkben is, a legfrissebb kutatások szerint éppenséggel ez a vidék volt a Kárpát-medencei kelták központi területe, akárcsak a római Pannoniáé, akik Győrt Arrabonának hívták. Szőlőnkben, néhány „kőhajításnyira" a Világosvártól, kapálás közben római pénzre és római cserepekre leltem. Ebben a dűlőben érdemes lenne ásatásokat végezni, mert más ottani gazdák is „szokatlan" cserépdarabokat találták errefelé. De mi lett az én talált tárgyaim sorsa? Pénzérmécskémet megmutattam történelemtanáromnak, aki „kölcsönkérte" azt behatóbb tanulmányozásra, de vissza sose adta. Kérni nem mertem, mert féltettem jelesem sorsát az indexemben... Római cserepeimet, tanulva pénzem sorsán, szőlőbeli szilvafánk tövénél ástam le jó mélyre. Az ötvenes évek derekán elvették földjeinket, köztük a szőlőt is, amit aztán néhány év után kiszántottak. Cserepeim sorsáról nem szól a fáma... — De térjünk vissza a Világosvárra. 1944 nyarán, egy vasárnap délután, két kakastollas, marcona kinézésű csendőr állított be hozzánk. Apám a falu egyik vezetője volt, virilista elöljáró. Hatósági közegekkel sok dolga akadt, csendőrökkel azonban eddig még soha. Gyorsan kiderült, hogy morc külsejük ellenére békés szándékkal jöttek, hiába leskelődtek hát függönyök mögül és kerítéseken át az ijedt szomszédok. Az történt, hogy a Győrt 1944. április 13-án ért súlyos bombázás okozta rázkódás következményeként beomlott a ménfői vár legteteje. Falmaradványok kerültek napfényre, és boltozatok. A hatóságokat két irányból képviselő csendőrök és apám úgy döntöttek, hogy a háborús helyzetre való tekintettel betemettetik, s a feltárás munkáját jobb időkre halasztják. Ami azonban tudtommal máig se történt meg. Világosvár beomlott belsejének megtekintéséhez az segített hozzá, hogy jól megmarkoltam apám erős kezét, s ettől még a szigorú csendőrszemek se tudtak félreijszteni. De apám kezének a védő közelsége folytán jutottam ahhoz is, hogy „szóváltásnyi" közelségbe kerülhettem egyik nagy írónkkal, Veres Péterrel, akit 1945 júliusában Aba ménfői csatájának az ezredik évfordulójára hívtak meg falunkba. Ezt a csatát ma már ugyan 1044. július ötödikére datálják, de akkor talán még másképp tudták, vagy a frontok átvonulása miatt halasztódott el előző évi megünneplése. Veres Péter Parasztpártjának ugyan alig-alig akadt tagja a módos parasztfalunak számító Ménfőn. De érdekes módon Veres Pétert egyként becsülte és szerette az egész paraszti nép. Apám is, aki a helyi Kisgazdapárt vezetőségi tagja volt. Ismét csak az ő kezét fogva jutottam előnyökhöz, vagyis Péter bácsi közvetlen közelébe. Egy pillanatra fel is figyelt rám: „Hát ez a kislegény?", kérdezte. „Az én gimnazista fiam" válaszolta meg a kérdést büszkén apám. „Menjen is minél több falusi fiatal iskolára, így tudjuk megszerezni a politikai hatalmat is." Ha talán nem is szó szerint idézem, de ilyképpen válaszolt Péter bácsi, megsimogatva fejemet. — Az utóbbi években felfelé ívelő pályát futott be maga Ménfő is: 1934-ben egyesítették Csanakkal, 1972-ben pedig hozzácsatolták (!) magát Győrt is, létrehozva ezáltal Nyugat-Magyarország vitathatatlanul legfontosabb gazdasági és kulturális központját...