Az elvonatkoztatás nagyvonalú, mégis helytálló
— a rutinos szerzőtől nem is vártunk mást. Színhely:
egy sörpalackozó az Északi-sarkkörtől északra.
Kortalan sikertörténet, a Címzetes Elnök és a
Vezérigazgató fogadnak a szorgos, de helyét
pontosan tudó Főosztályvezető-helyettes egzisztenciájára,
családirtás, dögvész és kételyek, néhány
sületlenség a barátoktól, rajtuk nevetni is lehet,
és a metateátrális tanulság: jól a főszereplők
járnak, az Elnök, aki megnyeri a fogadást, a
bőségesen kárpótolt, elő ugyan nem léptetett
Főoszt.vez.hely., legvégül maga a Vezérigazgató,
aki csak történést akart volt adni a végtelen uborkaszezonnak,
minthogy, tudjuk, rég nincs sör palackozni, és míg volt, se fogyott,
arrafelé, a szűkszavú instrukciók tudatják,
csak rozmárok és az őket vevő filmesek élnek.
Röviden, nagybetűs szereplőnek lenni jó,
a díszletszerű feleségek, ökrök és beosztottak
halálának indokoltságát illetően hajlunk a kételyre,
habár a mellékszereplők tényleges
vágyairól, lényegében semmiről,
nincs tudomásunk.

A fentiek fényében a darabot előadásra
méltónak ítéljük, akkor is, ha jelentésünk címzettje
éppoly jól tudja, mint magunk, hogy véleményünk
a darab cselekményén éppúgy nem változtat,
ahogy műsoron tartása is megjelenésünk,
önkéntelen, lélegzetszerű tapsunk és nem szavaink függvénye.