Mennyit bolyongtam!
Mennyire törekedtem, hányszor megtántorodtam, mennyit tékozoltam gondolataimban, és vétkeztem az életben! — Hogyan mondjam el önöknek, amikor ezt még a velem született emlékezetem is elfelejti! A büszkeségem vitt, mint a vihar. Lelkem felizzó parazsa nemhogy elemésztett, de még erőt és lendületet is adott.
A világ háborúira úgy néztem, ahogy derűs magasból néznek a völgyeken felülkerekedő ködökre.
Az élet néma, dölyfös vendége voltam.

—

Tíz hét elmúlt, mire magánnyal körülölelve, először érthetően megszólalt a lelkem.
A végtelen tíz lépés előre tíz lépés hátra séta után, mikor már elfáradtam, és mikor az októberi nap nyugvófélben volt, megálltam, mint a szobor az oltárban a falba mélyesztett alacsony ajtóban, és nézve az ablakot, benne a darabka szürkülő fehérséggel, hangosan azt mondtam.
— Itt vagyok!
Hangom erős és világos volt, mint amelyek visszhangoznak.
És megbéklyózva és erőtlenül abban a nedves lyukban, a korcsfajzatig lealacsonyító testhelyzetben, én először értettem meg gondolataimban és öleltem körül érzéseimmel az emberi élet és harc értelmét.
Bennem fellobbant az összegyűlt igazság.
Hallgatásba és szerencsétlenség által tanított szerénységbe temetkezve ez ég bennem, fénylik lelkemben és cellámban.

—

Két napja már arra az egy sétára se visznek ki, mert az eső megállás nélkül zuhog.
Úgy érzem, hogy a nedvesség megállás nélkül ömlik a cellámba, arcomra és kezeimre csöpög, mint valami ragadós üledék. Takaróm durva és hideg, ételemnek pléhedény íze van és cellámnak olyan leírhatatlan a bűze, mint annak a szűk térnek, amelyben egy ember lélegzik és él, változás és szellőztetés nélkül.
De itt, a szemöldököm mögött — amikor behunyom szemeimet — él az élet minden nagysága és az élet minden szépsége. Minden, ami valaha is megérintette szemeimet, ajkaimat, kezeimet, minden, ami emlékezetemben élő és világos ennek a szenvedésnek a sötét hátterében. Az élet bősége és szépsége megsemmisíthetetlenül él bennem.
És most, amikor mindezt elveszítettem, betelíti lelkemet a végtelen hála minden sokszoros és gyönyörű ajándékért, amelyeket az élet azoknak ad, akik szerencsésebbek, mint én.
Honnan ez a furcsa érzés?
Úgy megyek keresztül rajta, mint a sötét zöld békességen és a lucfenyő erdő illatos csendjén egy nyári napon. És elfelejtek mindent magam körül.

—

Ma, mint rabságom minden nehéz napján sajnálom az embereket, akik élik napjaikat, azokat is, akik bűnt követnek el és ugyanúgy azokat is, akik azt elszenvedik, sajnálom magamat is, az elsorvadó erőmet, de leginkább és legjobban sajnálom az anyákat.
Sajnálom a saját anyámat is és az ő hiábavaló fájdalmát, kínját és reménykedését.
Gondolnak az emberek arra, milyen az anya éjszakája, aki tudja, hogy egyetlen fia bilincsek és mások könyörtelen karjainak áldozatául esett?
Isten megbocsát mindenkinek; én is könnyen megbocsátok, de mért szomorítottátok meg az anyókát? Már maga az anya fájdalma is büntetést és szenvedést hoz a világra; az Isten nem lehet, hogy ne lássa azokat a könnyeket és azt a reszketést.
Neked fáj az én szenvedésem és távollétem, nekem a te kilátástalanságod, amíg ülsz egy kis lámpás mellett; összeköt bennünket a vér és a fájdalom, és minden ütés kétszer annyira fáj, mert a te szívedet is éri.
A szobában, ahol — abban a végzetes órában — születtem, te virrasztasz és imádkozol és szíved minden alázatával kérdezed: „Jézusom, hát könnyeinkért vannak a gyermekeink nekünk?"
Te nem tudsz mit felhozni mentségemre szegény szíveden, munka nyomaival borított öreg kezeiden és a hangtalan könnyeiden kívül, de sírj és imádkozz, anyám, mert ki mentene meg engem, ha nem a Te nehéz könnyed isten tenyerén?
Én üdvözöllek téged az elhaló éjszakai sóhajjal, pirkadatkor meg a nappal, amely bearanyozza rácsaimat, és ugyanakkor fénylik neked is udvarunk fehér kövein!

Átplánta: Tóbiás Krisztián

TÓBIÁS KRISZTIÁN
1978-ban született Jugoszláviában. Újvidéken, a Színművészeti Akadémián töltött évei alatt kezdett publikálni. Kötetei: Tetszőleges irány (Képes Ifjúság, 1999), A melankólia krónikája (Jelenkor, 2003), Ver/sec (zEtna, 2006).