2008 nyár
Jure Jakob

LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Jure Jakob
Alma
Bárcsak reális lehetnék, mint az évszak.
A kezdetre s a végre készen s a kibékülésre,
mely szétválasztott testrészek egyesítésére képes.
Tudom, hogy vágyaim távol állnak az ajtótól,
és hogy az ajtót mindig bezárják a másik oldalról.
Tudom, hogy valakitől kérnem kellene egy pohár vizet,
és kiinnom, anélkül, hogy az alján átnéznék.
Bizonyos dolgokra képtelen vagyok.
Nem tudom lehunyni a szemem, amikor esteledik,
és egy varjúsereg zárja el súlyos szárnyaival
a városba vezető utat.
Képtelen vagyok kiejteni a szavakat,
amikor valaki a karját nyújtja és érthetően látszik rajta,
mennyire beteg a lelke.
Nem tudom, merre forduljak,
amikor a jobb és bal bíró is egyszerre szólongat.
Éjjelente nem tudok könnyed maradni,
amikor pedig lehetőségem lenne megnézni,
mint sétál a vízen valaki.
Amikor hajnalban otthonomba visszatérek,
van egy asztal, rajta nyitott könyvvel,
mindig az újra és újra rendeződő árnyékok alatt rejtőzködve.
Tudom, hogy gondolataim ilyenkor már elnyűttek,
testesek és rothadtan kihullnak,
mint magvak a magamnak hámozott almából.
Ellenben bárcsak reális lehetnék.
Kicsorbult késekre és a gyümölcsárusok csalásaira készen.
Egyre több kéztől piszkosan,
s a csereberéktől ráncosan,
ugyanakkor valahol még mindig, mint valami fehér közép
a láthatatlan csutkát ölelve körbe.
Varjak éjjele
Nincs oly éjjel, mely tisztább lenne, mint a varjak testében
nyugvó éjszaka, feketesége, mint a temetői zászlók lobogása
és a cigányok hangja,
amikor kettesével, hármasával a szomszéd háztömb tetejéről lebuknak
és belevágják magukat a nappalba, a vágás fájdalommentes és
alig hallható,
eltér az autók hörgésétől, más, mint az ajtó pántjainak
nyikorgása, mit kinyitok, ha őket nézem, és más, mint a perem,
mit magam átlépek, ha a nappalból az éjjelbe költözöm
és az éjjelből a nappalba.
Egyetlen éjszakám sem képes a nappallal úgy körbevétetni magát,
mint ahogy varjak sima testét veszi körbe az ég fényessége,
akik, mint a szabó, nekifognak, ollóval és cérnával,
úgy, ahogy az anyagból készül a ruha.
El-elnézegethetném e madarakat, másoknak is megmutatnám őket
és hiszem, hogy nem a másvilágról érkeztek, hanem innen:
megfoghatom a fonalat és a szót szóval nyomokká fűzhetem,
mely a varjak
éjjeléhez elvezet.
Lecke
Takarékosan a szívvel. Egyáltalán meg se említsd.
Mindazok, kik átvészelték a napot, mikor áthatolhatatlanul
özönlöttek a szavak, mint Könyvből a sáskaraj az országra,
szisztematikusan eltitkolták. Megcsalták, kihasználták.
Mindig repedés ékesítette, mint a gyantát fakasztó fát.
Az illatos, forrasztó anyagot az éjjel csenték el
s vele illesztették egybe a szakadozott helyeket az emlékezetben.
Ezért okulj. Dideregj, hadd tornyosuljanak fel az események,
mint az áthatolhatatlan és súlyos gleccser rétegek.
Feszüljenek meg az erek, nyugodtan, mint zongora belsejében a húrok,
engedelmesen s titkon. A legtöbb zene onnan ered,
hol terjedelmes a forma,
s a forma: a fájdalom búcsúja.
A tetem zárt tenyere.
A balból a jobb pitvarba ajtó zárul.
Aztán a kar nyugodt, híg vérrel cserélődik,
elsuhan a tárgyak felett, szétömlik az idő repedésein,
és az arcon lesiklik, az arcon, anélkül, hogy éreznénk,
reménytelen, vágytól mentesen lopja meg a sebeket, hogy behegedjenek,
és az anyókák s a vének régi fényképeket szemlélnek
illatos, száraz világítás alatt.
Semmi változás. Teljesen lényegtelen.
Csak takarékosan a szívvel.