szemedben
fekete repedések
égig érők

szemedben
fényes repedések
az égből

a repedésekben
fényt hordoznak
az árnyak

melyik szó
szunnyad az ajkadon
melyik

melyik vidék izzik
a szemhéjaid alatt
melyik

melyik hang
visszhangzik a fül-
kagylóban

az érintés tüzében
arany szárnyak
reszkető visszfénye

aztán a szoba. fehér szoba.
a falak, mésszel meszeltek, fapadló, fehér ablakocskák.
csak egy ágy ebben a fehér, üres szobában. a sarokban a falnál
két hátizsák. bóra illata árad a tágra nyitott ablakon át

ebben a szobában van az ágy.
ketten fekszenek rajta. forróság, már elhalt a ciripelés is.
micsoda kéksége az égnek! mindkét tekintet elmerül benne.
a két test a lábakkal lép érintkezésbe, a csípővel, a kézzel, a szívvel.
a tekintet nem. a tekintet a kékségben, a végtelenben.
így ragadnak egybe a lelkek, egyik a másikhoz így közelednek.
a bőr alá és még mélyebbre. betakarjalak, teljesen? a biztos menedéked
vagyok? a csendben, a hallgatásban két lélek láthatatlan,
ragyogó fonalakon siet egyik a másikba. a szoba tejes levegőjében
szivárványminták, a leglágyabb színek robbanása.
ujjpárnáidnál mi lehet még puhább? milyen az ajkaid
íze most? Engedd szíved lüktetését ízlelnem,
az ereken a vér susogását simogatom, a meleg lélegzet ritmusát
hallgatom órákon át, mozdulatlan a csendben.

ebben a déli fényben darabjaira hull a világ.
minden, minden kitörlődik, csak a te közelséged egyre közelibb,
egyre inkább van itt. félek is, igen, annyira rettenetes,
annyira kell ügyelni, hogy meg ne sebezzelek téged s magam.
lassan, nem sietős. se tér se idő sincsen már, csak
te. így nyílt meg Mózes előtt a tenger. így nyílik meg előttem
a világ: minden, ami van, testedben lüktet, a szívedben.
hadd kerüljek még közelebb, hadd legyek teljesen benned, te.

s aztán a csodák. A szavakkal és az érintésekkel saját tisztásomon
hagysz, holddal beragyogva. ágyékod cserjéi mentén gázolok,
a köldök puha fészkénél keresek menedéket.
le kell hogy nyaldossam hónaljad, mint egy nemrég született őzikét.
nyelvvel csiklandozni a fülecskét, nyelvvel vájkálni a kagylós
szívbe. az én testemet is édes borzongás járja át. érzem minden
tapintásod, minden gondolatod. a magány hártyája át-
szakad és nedved hulláma engem eláraszt.

nézd, hogy örvendek lábad nagyujjainak!
érdes bőrödnek, hiszen öt! micsoda egy csodálatos játszótér a tested!
minden lépésnél meglepetés ér kettőnket. mint két gyermek,
mint két gyermek a másik végtelen tengerében. távol a félelem.
s a szégyenérzet. minden egy: te, én, a tenger. tenger.


*Nemzeti Park, mely Dubrovniktól nyugatra, a horvát partszakasz legdélebbi csücskében lévő azonos nevű sziget észak-nyugati részén fekszik

a repedés felett alszom
az éles peremek
lelkembe szívembe nemi szervembe
hatolnak
meleg leheletem a repedésbe
siklik
mint fekete hangyák végtelen sora
ezernyi életem

belélegzem
bódító leheletét
az egyikét

A vers, szóból a test, saját álmát szuszogja.
Benne az éj enyeleg.
Éj és halál, két kedves nővér!
emlékezetét a lélekből
meríti és szabaddá lesz,
a versben szabadok a szavak,
amikor az értelmetlenséggel szeretkeznek,
a káosszal és a sötétséggel.
Sem halál, sem élet nem létezik.
A létezés peremén szűnik az idő tartama.
Még titokzatosság sincs.
Csak szomorúság
s a bánat végtelen szakadéka,
melybe zuhanok,
boldogan, vég nélkül,
örökre.

Koporsóban hajózom
a vizek s a halál városába.
Felettem az ég sötét,
mint egy gonosz madárszem.
Mozdulni se tudok —
csak szemem forgatom.
Mindkét oldalról
paloták és oszlopok
sápadtsága mered rám.
Halál utáni báj.
Aztán a híd. És te —
a halál arca
lágy kődarab.
Alig hallható kiáltás,
sirály szívbe
döfve. Félreismert
álmok.
Visszhangos csobogások.

hűs láng
nyaldossa talpam
térdcsontomat
hűs láng
fekete sziklán
hűs láng
vággyal telten
mászkál combomon
fel-felfele
befele
hűs láng
eléri hajam
kígyó-szemem
hűs láng
perzselő tűz
ó hűs lángok
forrón csókoljatok
égek égek elégek
máglyáján
érzékeimnek

éjsötét nyári éjben
a kertbe menet
neked rózsát szedek

sokáig viaskodott
minden tüskéjével
levelével zizegett

most várom
a ház tövében
feltűnjél végre

érzem
mint reszket
kezedben,
az éjben, mint
folyik
forrón fekete vére

Fölibém férfi hajol,
ahogy a víz fölé.
Vizem tükrében
saját arcát szemlélné,
ám vizem komor,
sötét és mély,
sehol se leli tükörképét.
Meglepetten keres,
csodálkozva, rettegek,
belé ugrik, belém,
mélyén keresi
halotti képét,
holtan.

mindent lekéstem. el-
ment, a nap eseményekkel
telt, de mégsem, csendes beszélgetésekben
az enyészet közel, mint vereség,
mint erőtlenség, magamba gubózom
visszatérek, hiába

ám szárnysuhogás csókol homlokon