Egy nagyot sóhajtott Trabantunk, mikor az utolsó emelkedőt is leküzdve begurultunk végre a jól ismert kis udvarba. Ezerkilencszázhetvenegyet írtunk, én tizenegy éves voltam. Akkoriban a nyári szünidő két-három hetét Mátraszentimrén, egy ottani kedves családnál töltöttük.
Juliska néni, a szállásadónk tojásos gombával és csodálatos málnahabbal várt minket. Az ottaniak úgy ismerték az erdei gombákat, mint a tenyerüket. Hamarosan átvedlettünk — pár, szintén a nyarat rendszeresen ott töltő, hasonszőrű suvernyákkal — Vidróczki Mártonná, a híres mátrai betyárrá, és attól kezdve engem nem sokat látott a család.

Gyermekként végtelennek tűnt a táj, és néha félelmetesnek a széltől bólogató fák lombja, de minket pont ezért vonzott. Úgy hittük, boszorkák és tündérek lakják a sötét erdőt, de mi betyárként nem féltünk semmitől.
Legjobb ottani barátom egy köpcös pesti srác volt, aki a nagymamájánál töltötte az egész nyarat. Alig vártam az ottani találkozásokat vele. Érdekes, hogy minden nyáron úgy folytattuk csatangolásainkat (direkt nem kirándulásoknak nevezem), mintha közben csak egy hónap telt volna el. Tudtuk már, hol ehetjük degeszre magunkat málnával, hol terem sok szamóca, merre láthatunk szalamandrát, és este hol gyűjthetünk gyufásdobozba pár világító szentjánosbogarat.

A Vadvirág turistaházban pár forintért elfogyasztott málnaszörp íze ma is feledhetetlen, mint ahogy a vissza-visszatérő nyaralók is azok maradtak. Velük az esti szalonnasütések oly vidámak és érdekesek voltak. Ott volt Ödön bácsi, az idős bohém, kackiás bajuszával, Afrikát járt vadász. Kalandos történeteket mesélt, miközben mindenkinek névre szóló turistabotot faragott budlibicskájával. Ennek, mi srácok jó hasznát vettük, mikor estefelé a legelőről megjött tehéncsordát terelgettük a falu leghosszabb utcáján. Persze tudták ők maguktól is, melyik kapunál kell befordulniuk, hogy ki-ki hazaérkezzen saját istállójához. Aztán a frissen fejt tej illata kezdte bejárni a kacskaringós kis utcákat.
Reggel libasereg gágogása ébresztett. Napközben fafaragó árusok ücsörögtek kitartóan az alacsony kőpárkányokon, kanalat, villát, tányért és szépen festett tologatós- vagy kézi kereplőt kínálva a sétálgató nyaraló vendégeknek. Egy idős festő rendszeresen feltűnt háromlábú tábori állványa előtt, és mi órákig figyeltük, hogyan teszi fel a színeket a fehér vászonra hatalmas palettájáról.
Vasárnap megkondult a kis templom harangja, és a nép szép ruhában elindult a misére. Apámmal a Három falu templomát vettük olyankor célba, korán reggel az erdőn keresztül.
Ahogy most felnőttként visszagondolok ezekre a nyarakra, bizton állítom, azóta sem éreztem olyan szabadnak sehol magam. Nem tudom, mi lehet a köpcös pesti sráccal, és apám sem visz többet a Három falu templomához.