A gyermekkor egyik, szinte legkorábbi emlékezete a varrónőkhöz visz. Alig négyéves lehettem, amikor anyámmal először jártam Bartosnénál. Nagy szegénységben éltünk, a ruha elképesztően drága, luxus holmi volt. A parasztok világában erre pénzt áldozni szinte istenkáromlásnak számított. Anyám okos asszonyként, a húsvéti körmenetre készíttetett ruhát szinte mindig. Ezt a család hithű görögkeleti katolikusai, nagyapám és nagyanyám is kénytelenek voltak jóváhagyni

1. Anyai nagyszüleim a Lókerti tanya előtt

E korai gyermekkor első varrott ruhája, úgy négyéves koromból merül föl, majd később még kettőre emlékszem. Mindegyik egyforma volt a nővéremével, aki alig másfél évvel volt tőlem idősebb, és így gyakran jártunk egyformában, mint az ikrek.
Az egyik ruha, egy narancssárga, finom, kockás szövetből készült: kerek, fehér rágombolható gallérral, hosszú ujjal, mandzsettákkal, saját anyagából behúzott gombokkal és rakott aljjal. Nagyon napfényes volt a színe is, és a formája is. Amikor forogtunk a ruha rakott szoknyája szétterült, mint a nyári verőfény, narancsszín kockái eltűntek, míg végül csak a sárgás/vöröses színgolyó pörgött.

2. a művelődési ház színpadán, a fehér ruhában

A másik ruha az első áldozásra készült. Ujjatlan, hófehér, a válltól lefelé körloknisan egybeszabott, nagyon nyárias ruha volt. Vagyis mégsem egészen volt fehér. Óriási kettős gallér volt rajta fölül a nyaknál, amelyeket nagyon halovány, rózsaszínű hímzések díszítettek: szélét körcikkekkel, magát a gallért pedig körbefutó félköríves madeira-hímzéssel. Mint két óriás lepkeszárny terült a vállaimra az akkor még kézzel készült remekmű. Bűnbeesésem története is ehhez az eseményhez kapcsolódik. A hittant tanító pappal már korábban hadban álltunk: nagyon racionálisan, leckeszerűen kérte számon rajtam a katekizmust, amelyben semmi vonzót nem találtam. A délutánba nyúló órákon fáradtan ábrándoztam, vonultam el külön álomvilágomba, amiért vérhólyagos körmösöket kaptam. Az ismétlődő incidens után közöltem anyámmal, hogy én nem járnék hittanra. Ő szemügyre vette lelki, s főleg fizikai sérelmeimet és egyetértett velem. Gondolta, nagyanyámtól bőven összekérdezgettem annyit, amennyi az elsőáldozói üdvözülésemhez elegendő. Az élet őt is kijózanította már hitek és egyházak kérdésében elégszer. Az első áldozás violáján, a nagy gyónás idején is házi rabszolgasága valamelyikével — mint mosás, nagytakarítás, kenyérsütés — volt elfoglalva, és elküldött egyedül: „Menj fiam, elég nagy és ügyes vagy te, szépen gyónjál meg, ahogyan együtt szoktunk!" A „szoktunk" kifejezés enyhe túlzás volt. Valóban karácsonykor, húsvétkor gyakran ment együtt gyónni és áldozni a família. Ebből nekem a gyónás nem ment. Hiába volt minden önfegyelem, túlvilágtól, istenségektől, ördögségektől való félelem! Azt gondoltam, ha vétkezem, és azért rendesen megbüntetnek, mi köze van még ezek után idegen embernek az én legbelsőbb gondolataimhoz! Így aztán, hiába küldött el édesanyám, én az első gyónáskor, — és nyilván a hit tekintetében a legfontosabb alkalomkor — templomot kerültem, sétáltam, álmodoztam, és ennek következtében bűnben vettem magamhoz másnap az oltári szentséget. Természetesen madeira-hímzéses gyönyörű ruhámban, koszorúban és fátyolban, bűntudat nélkül és boldogan majszoltam a parókia kertjében föltálalt finom süteményeket, de a tejes kakaó kikészített. Attól mindig beteg voltam. Így, és szerintem itt ért véget az én görögkeleti szertartásban kezdődő hitéletem, s lettem kételkedő emberré.
A harmadik ruha egyszerű, világoskék szövetruha volt, szintén fehér, gombokkal rögzített, kicsi félkör gallérral, rakások, díszek nélkül. Ennek az volt a különlegessége, hogy ekkor anyánknak is velünk egyforma volt a ruhája.
A varrónőkhöz gyakran jártunk tehát, ahol a Zinger varrógép olajos szaga keveredett a vásznak nyers illatával, a színes ruhadarabok változatossága és a varrógép zümmögése a varrónők halk kacagásával, beszélgetésével. A lányok, asszonyok, jöttek, vetkőztek, öltöztek, mentek, és közben csupa ruhazizegés, kelmesuhogás, puha madárszárnyak. Egyszerre voltak jelen a hangok, a formák, a színek és az illatok, és az a bizonyos női, nemteljes meztelenség, amely, miként a Maya-fátyol, úgy fed fel, hogy közben elrejt.
Az én világomtól iszonyú távolságban volt a női budoár, de bárhol később regényekben erről olvastam, vagy igazi polgári miliőjű női varrodában jártam, tudtam, hogy gyermekkorom varrodája volt számomra a női öltöző, a párizsi varrólányok, és a polgári, modern divat bölcsője, bölcselője, afféle Zsófia-szoba.
Titkos csoda volt még számomra ebből a koromból anyám saját stafírungja, a HM (apám nevének kezdőbetűi) monogramokkal hímzett, hófehér, vászonból varrott ágynemű-garnitúrája. Ma sem tudom ebben a monogramban jelképesen elrejtve milyen vággyal, honnan és miként eltanult nemesi vagy polgári életforma iránti nosztalgiával érkezett meg anyám a felnőtt, önálló élet küszöbére, amely aztán soha nem vált valóra: a szülőktől való teljes függetlenséget csak szülei halála árán élte meg.

3. A líceum (régi polgári iskola) tantermében, negyedikesen

Azt gyanítom, hogy a polgári iskolában, ahová járt, az ő kiváló tanítói taníthattak ebben az időben erről a szokásról, hagyományról, ugyanis ide a feltörekvő polgárkisasszonyok is eljártak, sőt innen közvetlenül a helybéli tanítóképző intézetben lehetett tovább tanulni. Anyám fájdalmasan panaszolta, hogy tőle szerényebb képességű osztálytársai hat-hét év múlva már tanítóként dolgozhattak, persze főleg fiúk voltak és tehetős, felvilágosult szülői háttérrel indultak. Különösen nagyanyám tartotta a tanulást fölösleges, afféle úri passziónak: „Nem kell mindenkiből urat nevelni!" — mondogatta elég gyakran még nekünk is kőkemény életelvét, ha a tanulásról esett szó.
A jól olajozott ZINGER halkan zümmögött, és tolta maga alatt az összeillesztett puha, selymes anyagot, szinte érezni kellett a láb ütemes, folyamatos, előre-hátra hintázását. Valóságos csoda volt ez az anyag-összefonódás, hát még a kifordított kelme, ahol eltűntek a varrás vonalai! Közben egy pillanatra sem maradt abba a szobában a beszélgetés. Nagyon szerettem beszélgetni Bartosnéval, a varrónővel: hullámos, barna fürtjeit hátul lazán összefonta. Amikor anyám elszaladt a közeli rövidáruboltba valamilyen hiányzó holmiért, apró szívességeket, ollót, cérnát kérve „dolgoztunk" együtt. Választékosan, szépen beszélt: minden második szava a „kérem", a „köszönöm" volt. Kérdezgetve tanítgatott: tudom-e ezt, vagy azt? Olyan titokzatos szavakat tanultam meg, mint a tropikál, a taft, a férc, jelölő férc, szatén, düftin, damaszt, delén, danuvia szalag, pelenkaöltés, endlizés.
A legjobban a szabókrétát szerettem: kerek, lapos, nagyon sima és fényes, korong alakú kréta volt, amellyel további színes csodákat lehetett rajzolni a még színesebb anyagokra. E Zsófia-szoba mozaikos kőpadlóján gyakran és sokáig játszottam aztán szótlanul, a maradékanyagok színes kavalkádjában rajzolgatva a szabókrétákkal egy rongyszőnyeg társaságában.