Térdig lógó pamutgatyában áll a szoba közepén. Lábán tükörfényesre suvickolt barna félcipő. Fehér atlétatrikóba bújik. A karosszék támlájáról frissen vasalt, keményített galléros fehér inget terít magára. Alulról fölfelé gombolja az apró, hófehér gyöngyházgombokat. A legfelsőnél megtorpan, s kezében sötét, egyszínű nyakkendővel a tükör elé áll. Felhajtja az inggallért, nem feltűnő, de látszik, hogy a gallért ügyes kézzel kifordították, hogy a kopott, elszíneződött fele a nyakkendőre hajtva ne látszódjon. Sokáig piszmog a csomózással, így is ferde a nyakkendője, sosem fogja már megtanulni az igazi ipszilon-kötést. Szürke gyapjúmellényt húz át a fején. A zakóját még a próbababán elől s hátul kis seprűvel lekeféli, majd felveszi. Újra a tükör előtt áll, szöghaját vízbe mártott fésűvel próbálja megzabolázni. A tarkó s a fejtető találkozásában lévő forgóból örökké feláll egy tincs. Nyakába csurog a víz, mégsem kifogástalanul simára nyalt a haja. Szürke nyúlszőrkalapot tesz a fejére. Oldalról, hátulról nézegeti magát a tükörben. Hátul meghúzza a zakóját, kihúzza magát. Apám egy tízest letagadhatna, kora negyvenesnek látszik, szikár, nyúlánk, igaz, szinte teljesen ősz. A család nőtagjainak örökös háborgása ellenére, cipőstől bújik a pengeélesre vasalt pantallóba. Az asztal sarkáról a tenyerébe söpri az aprópénzt, és a zakója bal zsebébe süllyeszti. A belső zsebből feketedő ezüst cigarettatárcát vesz elő, a foghíjakat egyenként tölti fel a ruhásszekrény felső peremén tárolt dobozból. A szálakat négy ujja között nyomkodva aprólékosan végigtapogatja, s amelyikben finánclábat észlel, azt visszateszi. Félreégett cigarettával a szájában társaságban meghalna a szégyentől. A tárcát visszateszi a bal belső zsebbe, s egyúttal ellenőrzi a jobb belső zsebét, ott van-e a személyi igazolványa. A jobb külső zsebből előhalássza a 30 filléres, kócsagcímkés gyufát, belenéz, a hamutartóba szórja az elhasznált szálakat. Nadrágja jobb zsebébe zsebkendőt gyűr, s kitapogatja a szivarzsebben lévő, sosem használt díszzsebkendőt. Vészhelyzetre tartogatja, ha sebet kellene elkötni, vagy ki tudja, sose kerüljön rá sor, valaki könnyét felitatni. Toporog a szoba közepén, végignéz magán. Homlokán leheletnyit feltolja a kalapot. Útrakész. Kilép az udvarra. Úgy áll a háta mögött sötéten tátongó ajtóban, mintha fényképezkedne. Arcán halvány mosoly. Szeme a kalap árnyékában szinte láthatatlan. A zakó alját fölgyűrve bal kezét a nadrág zsebébe dugja, térdét beroggyantja. Mintha egy divatlapból vágták volna ki. A cipőm kérgén taposva mellé lépek. Rosszallóan néz a félig cipőbe bújt lábamra. Könnyedén nyakon legyint, addig nem indulunk, amíg kifogástalan nem lesz az öltözékem.
Vasárnap délután szinte minden kapuban ácsorog valaki. A férfiak kalapot emelnek. Apám csak úgy tesz, mintha ő is, de mégsem. Soha. Ujjaival megérinti a karimát és ott tartja. Már kiérünk a főutcára, jobbra kanyarodunk, mikor végre eltűnik arcáról a feszültség. Karját lazán maga mellett lóbálja. Egyre többen igyekszünk egy meghatározott irányba. A mellékutcákról is csatlakoznak hozzánk. Bajnoki forduló napján sem taxi, sem magánautó nem merészkedik erre a környékre. A villamos türelmetlenül csörget, a hátunk mögött araszol. Utat engedünk, de szinte azonnal megáll, kidönti magából az embertömeget. Két nyitott s egy zárt kocsival közlekedik. A kalauz megkönnyebbülten füttyent indulásra a vezetőnek. Nemigen állhatja ezt az izgága, hangoskodó szurkológárdát. De a közeli erdei kitérőből már finom hölgyeket, halkszavú párokat, jólfésült, fegyelmezett gyerekeket repítenek a jóillatú tölgyerdőn át a gyógyfürdő sétányai felé.
Apám furcsa fintorral az arcán kikerüli a pénztár előtti sorokat, kézenfogva vezet a személyzeti bejárathoz, valamit mutat a hangosan köszöngető kapuőröknek, akik engem mindig ugyanazzal a szöveggel ijesztgetnek: a gyereket le kell adni a megőrzőbe! Aztán beengednek, de egy nyakleves itt is mindig kijár nekem - ezúttal sem tudom, hogy miért. Pukkancs, kiáltanak rám a haragos szemeim láttán. Egyötvenért három pohár szotyolát veszünk, és egy forintért öt darab tutti-fruttit. Nem lehet válogatni, citromos, epres, málnás van vegyesen. A napos tribün legfelső sorában, a lépcső mellett ülünk le. Apám nem szereti, ha szotyit köpködnek a fejére, vagy a nyakába lihegnek. Ráadásul innen könnyű elrohanni, ha elege van a fiúk álmos játékából. A hazafelé araszoló tömeget sem állhatja, mindig a lefújás előtt pár perccel távozunk. Közeledünk a félidő végéhez. Szinte semmi nem történik a pályán. Szemből tűz a nap, de most senki sem árnyékolja a szemét remegő kézzel, izgatott moraj közepette. Egykedvűen passzolgat mindkét csapat a középpályán. A felsőbb osztályból vidékre öregedett, elhízott csatár a régi napokról nosztalgiázva cselezget, de egyre csak a saját kapuja felé sodródik. Már a tizenhatosunknál jár, amikor a közönség zúgolódni kezd. Szerencsére egy türelmetlen hátvéd leszereli a csapattársát, s hatalmasat bikázik a labdába. Szöktetésnek szánta, de az elbámészkodó jobbszélsőnk még csak szemével sem követi a szögletzászlónál kisurranó labdát. Legalább 30 fok meleg van ebben a katlanban. Minden játékos a szünetet várja. Apám felugrik a helyéről, s szinte futólépésben indul a stadiont kívülről övező hatalmas nyárfák irányába. Kalapjával bosszúsan csapkodja a combját. Alig lehet követni. Sötét homályba lépünk, mellbe vág a füst, a pállott izzadtság, a sör, a bor, a pálinka szaga. Apám mutatóujjával a söntés bádogpultjára koppant. Cseresznyét kér. Kevésnek véli a pohár tartalmát, türelmetlenül koppant megint. A csapos fölrántja a szemölcsökét, de rátölt. Apám lassan szájához emeli a féldecis poharat, szinte észrevétlenül nyeli le az italt. Megfordul, körbepillant, s elindul a Sportbüfé legfüstösebb részébe. A kártyázók fejbólintással üdvözlik, s mindegyik tesz valamilyen megjegyzést. Többnyire fullánkosat, kötözködőt, de olyan felhanggal, amit adott esetben barátságosra is lehet fordítani. Apám egy széket húz maga alá. Én körbejárok, mindenki hátánál megállok egy pillanatra, de azonnal elhessegetnek. Ez a rövid pillanat is elég, hogy felmérjem a lapjárást. Keresem apám szemét, hogy jelezzem, ki áll nyerésre. Határozott mozdulattal küld vissza a csaposhoz, akinek egy legyintés is elég, hogy újra töltse apám poharát. Elém tolja, de nem nyúlok érte. Nézem azt a csíkot a pohár peremén, amihez még csak nem is közelít az ital. Állunk egy darabig a pult két oldalán. A csapos unja meg, tölt pár cseppet, majd a tekintetemet keresi. Én kitartóan a csíkon tartom a szemem. A csapos halványan elmosolyodik, s majdnem a csíkig tölti a poharat. Elindulok vele az asztalok felé. Útközben beledugom a nyelvem. Csíp, de finom. Egy picit kortyolok belőle. Apám már egy másik széken ül, éppen lapot kap. Az üresen maradt székre ülök, kalimpálok a lábammal, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Senki nem törődik velem. Néhányszor még megteszem az utat az asztal és a pult között, de már egyszer sem torkoskodom. Járkálok a teremben, összeszedem az üres poharakat. Kapok érte egy málnaszörpöt. Apám kiküld, hogy nézzem végig a meccset, de feltétlen hozzam a hírt, ha változik az eredmény. Semmi izgalom. A nap a nyárfák mögül még vakítóbban tűz. Alig látni a labdát. Nem merek átmenni az árnyékos oldalra. Oda mi nem ülünk, cseng a fülemben Apám hangja. Nem értem, miért, mégis szót fogadok. A lomha, kockafejű hátvéd megint betalált egy szabadrúgásból. Csakis ezért tűrik meg a csapatban. Kimerítően hosszú nekifutás után vakon belebikázik a leállított labdába, és nincs az a balga védő, aki bele merné tenni a fejét egy ilyen lórúgásba. A kapus rendszerint későn érkezik. A mérkőzés többi részében úgy mennek el mellette a csatárok, hogy megfordulni sincs ideje. S jó, ha csak faképnél hagyják, s nem csinálnak belőle bohócot! Sajnos, néhány jószemű csatár hamar kiismeri, s az őrületbe kergeti a cicázgatásaival. Ekkor a szerencsétlen, kétballábas agya elborul, legázolja a csatárt s kiállítják. Két hét eltiltás után megint rúg egy-két szabadrúgásgólt.
Apám előtt egy halom aprópénz. Nem nyer, csak időnként felvált egy tízest. A füst egyre sűrűbb. Anyám már sejti, hogy kimaradunk. Illetve én előbb-utóbb csak hazajutok egy küldönc kerékpárjának vázán ülve, de Apám, ha már elvesztette az első tízesét, vissza is akarja azt nyerni. A Sportbüfé nyolckor zár, a Tölgyescsárda tízkor, a Korona éjfélkor. Ha szerencsénk van, az áldásosan távoli Restibe már nincs kedve elkutyagolni. De ha mégis, akkor onnan újból a korán reggel nyitó, savanyú korhelyhalászlét kínáló Tölgyesben köt ki, nyomában az addigra összekovácsolódott, potyaleső cimborahad. Anyám hunyásnyit sem alszik, telebőgi a kacsatollas párnát. Megszakad a szívem, de a sötétben mukkanni sem merek. Pattanásig feszül a figyelmem, hogy meghalljam Apám lépteit a macskaköves járdán...

*Zorán Sztevanovity: Vasárnap délután