Manót keresem. Ismeritek Manót? Az idősebbek esetleg igen. Manó legenda. Én is legenda vagyok, állítják néhányan, de Manó még sokkal legendább. Legalábbis számomra. Isten bizony!
Ezerkilencszázhatvanöt nyara volt. A győri Anonymus zenekar hírneve tetőfokán állott. Ha valakik abban a városban a jamesok voltak, akkor mi. Megy még ez a szó? A james, az a nagy baró, a főnök, a modern, most cool-nak neveznék, de abban nincs fantázia. James: az a nagy szó! Különben úgy is kell kiejteni, hogy james, nehogy valaki dzséjmsz-et mondjon, az bunkóság. James, ahogy írom.
És mi azok voltunk. Az utcára nem tudtunk lemenni anélkül, hogy ne jött volna háromszáz ember szembe', aki mind köszönt, és persze vissza kellett nekik köszönni. Sztárok voltunk. A béem csónakházban játszottunk csütörtök esténként, és annak dacára, hogy minden tilos volt, a farmer, a hosszú haj, a beatzene, nekünk mindez szabad volt, mert a béem belügyminisztériumot jelentett, tehát rendőrséget. És a rendőrségnek ugye nem volt érdekében a saját zenekarját üldözni! Farmergatyában, hosszú hajjal játszottuk a Bitlsz, Enimölsz, Priti Szingsz, Jardbördsz-számokat. De a kedvencünk a Rolling Sztonszék voltak.
No most itt közbe kell tűzni, hogy miért írom az angol szavakat fonetikusan, mert ezt már kifogásolta a szerkesztő. Aszongya, ezt nem fogják érteni az olvasók. Szerintem lebecsüli a közönség kombinálóképességét, de legyen igaza. Hát egyrészt azért, gyengébbek kedvéért, mert akkor, ott, közülünk senki nem tudott angolul. Ha kimondtuk ezeket a neveket, akkor azzal a jólismert, széles magyar kiejtéssel, mert a fene tudja azt korrektül kimondani, hogy "Biiitlllsz"! Próbáljátok meg! Még most is nehéz, amikor minden baró kifejezés angol, ugye? Hát még akkor, amikor egy angol szó hallatára ugatni kezdett minden rendőrkutya!
A másik ok szintén ugyanaz az ok volt. Senki nem tudott angolul, de énekeltük ezeket a számokat. És mivel a szöveget megtanulni nehéz, lekagylóztuk a Mambó magnóról, és fonetikusan leírtuk, kábé így:

Áj ken get nó-ó szetiszfeksön,
Áj ken get nó-ó szetiszfeksön.
Bad áj csrá, end áj csrá, end áj csrá, end áj csrá-á-á,
Áj ken get nó! Á-á ken get nó!

Így legalább mindenki érti, nem? De félrebeszélek. Hol hagytam abba? Nézzük csak... Ja! A Rolling Sztonsznál. Hát azok voltak a legjobbak, ezek mellett a Bitölszék is úgy néztek ki, mint a bencés gimnázium szűzfiú tanulói. Szóval, ha nyakamba akasztottam a Jolana gitáromat, saját készítésű piköppel, mert azzal jobban szólt, és belevágtam a Laszt tájm kezdő szólójába, vagy a Szetiszfeksönbe, ott olyan arénázás kerekedett, hogy csuda. Nem tudjátok elképzelni, hogy arénáztak ott a fakabátok, teljes békességben a város leghírhedtebb verekedőivel, mert a béem nyilvános klub volt, oda mindenki bemehetett. Így legalább szemmel tarthatták az ellenséget, akivel csütörtök esténként fegyverszünetet kötöttek. Szép időben kint játszottunk a teraszon, a Duna elvitte a hangot a hídig, ahol összegyűlt a béemből hely hiányában kiszorult tömeg minket hallgatni. Nagy buli volt!
Legnagyobb pártfogónk Sillai Pufi volt, a későbbi birkózóvilágbajnok: még egy legenda! Ha vidékre mentünk játszani, teherautót organizált ponyvával, és ő vezette. Ha volt valami gáz, mindig elrendezte, ő volt az őrangyalunk, a Pufi... De arról majd máskor mesélek. Most azt akarom elmondani, hogy mi van a Manóval.
Én nemcsak gitároztam, hanem szájharmonikáztam is. És az nem tetszett a dobosunknak, az Uhrmann Karesznek, mert a herflin, a gitárral ellentétben, nem tudtam jól húzni a hangot. És az a ritmendblúzban fontos. A ritmendblúz a hanghúzás nélkül csonka, ha valaki ezt még nem tudná, a gitáron is csak úgy szabad játszani a blúzt, hogy az ember a húrokat húzza. Szóval. Az Uhrmann Karesz még Pesten játszott valamikor, a Skiró együttesben, és ott herflizett a Manó.
Herflizés. Ezt a szót se ismeritek? Elmagyarázom. A herflizés a szájharmonikázás magyar neve, ezt mindenki tudja, aki elmúlt ötvennyolc éves. És azt is, hogy a Manó az ország legjobb herflise volt. Ez nem az én véleményem, hanem mindenkié, aki hallotta.
Na. Summa summárum, a Karesz felhívta a Manót, és a Manó eljött vonattal Győrbe, az Anonymus együttessel a béem csónakházba herflizni. Beszállt. Teljesen odavoltunk, mert úgy fújta, hogy ilyet még nem hallottunk, még a Mikk Dzsegernél is jobban, pedig az nagyon tudta húzni. Beszartunk. Úgy húzta, nyávogtatta a hangokat, hogy önkívületbe lehetett esni tőle, isten bizony. Szédületes volt. De mi is tetszhettünk neki, mert attól fogva rendszeresen jött le hozzánk vidékre, pedig akkor már az Atlasz együttesnél játszott, ami nagy karriernek számított annak idején. Kérdezzétek meg a Szekeret vagy a Makrait, azok majd megerősítik!
Jaj, a Makrai! Az is legenda, különben... A Szekér meg főleg, mielőtt megsértem, vele egyszer közös csajunk volt... De ezt majd máskor elmondom. Gondolom, lassan furcsálljátok, hogy mi ez, mi köze van az egésznek a Városligethez. Ne türelmetlenkedjetek, mindjárt rátérek.
Időnként én is felkerestem a Manót, nagyon beleszerettünk egymásba, de ne gondoljatok rosszat, csak barátságról van szó, mindketten nagyon tudtunk improvizálni, ha valamelyikünk valami dallamot énekelt, a másik azonnal rögtönzött hozzá második szólamot, meg ilyesmi. Baró zenész volt a Manó, abszolút hallással, harmónia- és melódiaérzékkel rendelkezett, nem kellett vele próbálni, minden számba azonnal beletalált. Zene-testvérek voltunk, ha szabad ilyet mondani. Ha felkerestem — na, most jön, figyeljetek, mert a Manó a Városliget peremén lakott —, nála aludtam, egy ágyban, ne ugráljatok, fejtől-lábtól, a Manó nem volt buzi, barátnője is volt, a Béla.
Ne kiabáljatok, mindjárt elmagyarázom, kispofáim! A Béla csaj volt. Egyszer elhozta Győrbe, jól öltözött, csinos szőke csaj volt, jó melle, segge, minden. Manó rámutatott és így szólt: — Bemutatom. Béla. — Béla keményen kezet fogott velem, mélyen szemembe nézett. — Béla — búgta érzékien. — Figyeld meg, mekkora lába van! — mondta Manó, és tényleg, Bélánál hatalmasabb lábú nőt azóta sem láttam. Pedig jó nő volt, mondom, frankó csaj volt.
Szóval, amikor felkerestem Pesten, mármint Manót, csuda dolgokat csináltunk. Felmentünk a Hármashatár-hegyre, sétálgattunk az erdőben, és egyszerre csak kivett zsebéből egy csúzlit, és elkezdett lövöldözni. Bazmeg, ilyet még nem láttam. Úgy talált el mindent, mint egy vadnyugati revolverhős, ágat, levelet, hörcsögöt futás közben, és, esküszöm, lepkét — akkor még léteztek lepkék, csak úgy nyüzsgött tőlük a mező — reptében! Nem hazudok, sorjában lődözte őket reptükben, ilyet nemcsak én, de a világ még nem látott. Cirkuszban léphetett volna fel ezzel.
És kedvenc állata a mókus volt. Mindig volt szelidített mókusa, szabadon szaladgált, ugrált a lakásban, Manó odaállt a szoba közepére, füttyentett, és a mókus, akárhonnan, odaugrott a vállára, hatalmas, három méteres ugrással, bozontos farkával kormányozva, és mohón majszolta a mogyorót, amivel Manó megjutalmazta.
Aztán lementünk a Városligetbe, este, magammal vittem a gitárt, ő a herflijét, és játszottunk, rolling sztonszt meg szpenszer déviszt, no meg saját rögtönzéseket.
Egyszerre csak felbukkantak a rendőrök. Autóval jöttek, villogó kék fénnyel. Ki tudja, miért, azt sem volt szabad, este a Városligetben zenélni, mikor egy lélek sem volt ott; ők meg Moszkviccsal követtek, feltúrták vele a gyepet, esküszöm, sokkal nagyobb kárt okoztak vele, mint mi a zenével, mert a hang elszáll, de a keréknyom marad.
A pesti zsaruk sajnos nem ismerték a győrieket, itt nem volt protekciónk. Inalni kellett hát, lélekszakadva. Sikerült is elfutnunk előlük, és otthon aztán rémesen örültünk a heccnek. Még a mókus is örült.
Egyszer meg felkerestem őket a Balatonon, az Atlaszékat. Óriási buli volt, egy kemping éttermében játszottak, kaja, pia, nők, minden. Aztán hatalmas csattanással kiégett a biztosíték, de nem zavarodtunk meg, gyertyákat gyújtottunk, Manó a zongorához ült — mert azt is tudott —, én meg herfliztem, pedig eleinte szégyelltem magam, mert a Manó jobban tudott, ezt már elmeséltem, ugye, de ennek dacára óriási hangulat volt, a Flamm meg a Makrai énekeltek, mindenki piázott, és csomó csaj volt, hogy azután mi történt, nem árulom el. Másnap aztán, bocsáss meg, Makrai, most elárullak, a reggelinél nagyokat töketlenkedtünk, fingóversenyt rendeztünk, a Makrai nyerte meg, akkorát eresztett, hogy a szék félig levált ülőkéje azt mondta alatta, hogy Brrrrrrr! Ezt csak az Uhrmann Karesz múlta fölül, aki akkorát tudott, hogy kivágódtak az ablakok, de ő nem volt ott, és azóta sajnos meghalt. Eszméletlen bulik voltak, nem tudjátok elképzelni.
Na, szóval én most arra várok, hogy valaki jelentkezzen nálam, aki tud valamit a Manóról. Mert röviddel azután behívtak katonának, utána meg kimentem Németbe basavázni, ahol most is élek, és megszakadt a kapcsolat. Kábé nyolc éve van internetem, és azóta keresem, eredménytelenül. Időnként találok egy-két feljegyzést róla, de hogy él-e még, és ha igen, hol, azt senki nem tudja. Polgári neve Szabó Gyuri volt, ha jól emlékszem, de ezt mindig kikérte magának, Manó volt, és kész.
Most elárulok nektek valamit. Nemcsak a régi barátság miatt keresem a Manót, hanem mert valami nagyon furdalja a lelkemet. Hogy kezdjem? Szégyellem... Na. Hát mondtam ugye, hogy a Manó nagyon tudta húzni a hangot, a fél hang gyerekjáték volt számára, de ha bestenkerelt, (ezt a szót se ismeritek, mi?) vagy már piázott valamit, akkor még egy egész hangot is tudott húzni, sőt, másfelet. És én nagyon irigy voltam erre. Azt sejtettem, hogy a Manónak valami különleges, elvarázsolt herflije van, olyan, mint az Ekszkaliber kard abban a süket angol legendában, tudjátok, ahol a lovagok olyan rémesen nemesek, hogy nem lehet kibírni. Na, és egy őrizetlen pillanatban, amikor Manó épp a mókusával játszadozott, elloptam a fiókból azt a herflit, annál is inkább, mert ott volt még vagy húsz. Otthon aztán belefújtam, de sajnos nem történt semmi, se jó hang, se húzás, csak egy makacs herpeszt kaptam, bazmeg, hetekig tartott, amíg begyógyult. Azóta itt hever a herfli a fiókban, időnként belefújok, de még mindig nem húz, csak úgy szól, miként minden normális herfli. Ebből látszik, hogy elvarázsolt, mert csak a gazdájának volt ilyen jó. Hűséges herfli, nem?
Hát ezért keresem a Manót. Illene visszaadnom neki azt a herflit, biztosan örülnének mindketten. Ahogy ismerem, nem is haragudna rám. Aztán elmennénk néhány sörre pogácsával, mint régen...
Ha valaki tudja, mi van vele, hol van, kérem, jelentkezzen. Iszonyú nagy forma volt az a Manó, nagyon örülnék, ha megtalálnám.
Előre is köszönöm.

Gazsi